A beavatás {Ticci Toby Fan Fiction }

V

A vér is belém fagyott. Tátott szájjal néztem az arcát ami el volt takarva. Lenézett reám. Mintha megsajnált volna. Ebben a pillanatban eszembe is jútott, hogy miért. Még mindig ugyanúgy fáj mindenem. Mint amikor valakinek érős reumája és migrénje van egyszerre.

Az erdő széléhez közeldeve. A fény már jobban beszűrődik és már lehet látni a végtelen mezőt. Nem is tudom mikor értünk ki ilyen hamar. Eléggé mélyen voltam az erdőben de mégis gyorsan kiértünk.
Ahogy Toby kilépett az erdőből a fájdalom egyből eltűnt. Mintha nem is létezett volna.

Toby leengedte a lábamat de a vállamnál még mindig tartott.
- Tudsz állni? - kérdezte.
- Azt hiszem igen. - válaszoltam hallkan. Elengedte a vállamat is. A főút felé biccentett majd elindult. Fogtam magam és utánna mentem. Az erdő és a főút között egy kissebb mező van. Óriási gaz volt mindehol egészen a derekamig ért fel a fű. Nem is tudom, hogy az erdő melyik felén jöttünk ki. Ez az egész annyira... őrültség. Állítólag Slenderman nem létezik és mégis láttam. Toby egy gyilkos de még mindig élek. Ráadásul azt hiszem ő a védelmezőm.

Toby magabiztosan ment előre addig én hátul botladoztam.
Időközönkent a válla vagy a feje egyszerűen megrándult akár az egész teste is. Tourette szindrómája van. A nagy gazban valami nekiment a lábamnak és felsikoltottam. Toby hátranézett és kitárta a karját amolyan "mi történt" stílusban.
- Valami nekiment a lábamnak! - mutattam a föld felé. - Nem lehetett volna máshol menni?
- Ha m-máshol mentünk volna m-még mindig a fájdalmadban fetrengenél. - mondta unottan. A fejem az erdő felé fordítottam, hogy lássam megéri-e vissza menni.

- A francba. - motyogtam. Már ugyanott vagyok ha az út felé mennék. Még egyszer vissza néztem, nem emlékszem, hogy valaha jártam volna itt de mégis ismerős a hely.

Újra elindultam, Toby már jóval előttem volt. Gyorsabb tempót vettem fel de a gazba beleakadt a lábam és mintha a talajt húzták volna ki alólam elestem. Mintha mi sem történt volna felpattantam. Csak reménykedni tudtam, hogy Toby nem vett észre csak sajnos nem így lett. Éppen elkaptam ahogyan Toby az ég felé néz, mint amikor az emberek káromkodni, majd felém kezdett el jönnj. Elém állt majd hátat fordított. Megakartam kérdezni, hogy mit akar de azonnal kaptam is a további utasításokat.

- Öleled át a nyakam. - mondta és begörnyedt egy kicsit. Haboztam. - Még ma. - siettetett. Ellenkezni szerettem volna de túl fáradt voltam. Meg persze megláttam az oldalára felakasztott baltát. Inkáb egyenlőre azt teszem amit mond.

Ahogy megtettem amire kért a kezét a combom alá tette.
- Hé! - szólaltam fel háborodottan. Ebben a pillanatban már a hátán voltam. Toby felegyenesedett és elindult.
- Mostmár jó? - kérdezte.
- Ühüm. - válaszoltam neki. Innen fentről valahogy sokkal jobban láttam a tájat. A végtelen utat ami a távolba visz. Az úton túl levő mezőket. Pedig Toby nem annyira sokkal nagyobb mint én. Egy darabig zavartak a tikkjei. Hírtelen jöttek és kiszámíthatatlanok voltak. Majd lassan kezdtem megszokni, nem is igazán lenne más választásom.

Sok kérdés kavargott a fejemben. Hogy kerültem ide. Mi történt. Mit keres itt Toby. Vajon ő tudta, hogy itt leszek? Persze arrol a lényről sem felejtsünk el. A sok kérdés közül ezek azok amiket minden áron meg akarok tudni de mégis a többieket sem hagyhatom figyelmen kívül. Talán ha két héttel hamarább azt mondták volna, hogy egy idegen fog engem kivinni az erdőből és megment a fájdalmamtól akkor egyenesen a szemébe mondtam volna, hogy nem normális. Habár már csak én vagyok ilyen szerencsétlen, hogy így vonzom a bajt. Halkan elnevettem magam. Azután pedig eszembe jútott, hogy nem vagyok egyedül.

- Mi olyan vicces? - kérdezte közönbösen. Az arcom lángokba borult. Legalábbis oylan érzés volt amit éreztem.
- Semmi. - válaszoltam hallkan. Nem mondott semmit. Csak a szél csapott zajt amint a távolban a fák lombjait mozgatta és Tobynak a lépései ahogy a gazt lépi át vagy szakítja el maga előtt utat törve előre. Kezdtem egyre kényelmetlenül érezni magam.