Az Ördög nem kér engedélyt //BEFEJEZETT//

5. rész

   - Móni. Minden rendben? - jön kívülről egy rémült hang, majd Jáky feje jelenik meg az arcom előtt. - Hé! Jól vagy? Tiszta sápadt... - néz el a fejem felett, gondolom az osztályra. - Valaki kísérje ki a mosdóba, és térítse észhez!

  - Majd én - szól egyszerre két hang is.

Még be se fejezték ezt a két szavas választ, kipattanok a padból, és kiviharzom az osztályból. Végig rohanok a folyóson, majd magamra zárom a női mosdó ajtaját (a nulladikon, csak egy személyes az egész mosdó).

Rátámaszkodom a mosdó kagylóra, belebámulok a tükörbe.

  - Nem. Az nem lehet! - csapok rá a szélére ingerülten. - Ez hülyeség - motyogom a tükörképem szemébe. - Attól, hogy a legtöbb álmom valós, és mindig bejön... Ez nem lehet az - lököm el magam. - Nem - csúszok le a fal mentén, a hajamat hátraszorítva a fejemre, és érzem, ahogy a könnycseppek legördülnek az arcomon. - Ne...m....nem lehet..... NEEEM! - üvöltöm el magam a plafon felé.

 Dörömbölnek az ajtón. - Mona! Jól vagy? Engedj be! - verik tovább. Tisztán hallatszik, hogy négy kéz üti az ajtót szüntelenül.

Az egyik Írisz, a másik Vini. Már ő is üvölt... Szédülök...

Összeesem.

  - Mona! Mona - szólongat halkan egy hang. Ismerős, de nem tudom senkihez sem kapcsolni.

Nehezen, de kinyitom a szemem. Elsőnek csak homályosan látom az arcot. Azonban két pislantás után tisztán látom. Igor az. A karjában tart. Teljesen meg van rémülve.

  - Édes Istenem! - pillant fel egy pillanatra, majd magához ránt, és szorosan megölel.

Észreveszem, hogy Írisz lefolyt szemfestékkel, megkönnyebbült mosollyal borul Brendon nyakába.

Már eszemben sem jut felcseszni az agyam ez a kép láttán. Mivel...amit látok a srác arcán, az törődés, és szeretet. Hál' égnek!

  - Mona - ültet fel lassan Igor, végig a szemembe nézve. Elmerülök abban a barna szempárban. - Jól vagy? - kérdezi finoman felsegítve a földről.

  - Igen.

  - Annyira...annyira rám ijesztettél! - kap el, és most, ha lehet még szorosabban ölel. Annyira őszinte...

Meglágyul a szívem, és az arcom a mellkasába fúrom, belemarkolok a kabátjába. Zokogni kezdek.

  - Hiányoztál - zokogom a kabátjába.

  - Te is nekem - szorítja a kezét a tarkómra, majd végig simít a hajamon. - Naa - tol el magától egy kicsit. Könnyek ülnek a szemébe, halványan mosolyog. - Ne sírj, Kicsim! Itt vagyok. Nem megyek el többet - veszi két kezébe az arcom, mélyen belefúrva tekintetét az enyémbe, majd hosszan megcsókol.

 Igor a barátom. Június óta. Ő az a fiú, akinek az első barátnője vagyok, aki felé nekem kellett nyitni, mert eleinte annyira bizonytalan volt. Aki elérte azt, hogy úgy érezzem, nem is volt előtte barátom, már azelőtt, mielőtt összejöttünk volna. Ráébresztett, hogy az inkább barátság volt némi extrákkal (ezalatt csók, és ennyi, semmi több), és... Úristen! Annyira örülök, hogy Ő van nekem! Most elég sokáig volt távol, mert el kellett utaznia, de....

  - Akkor is hiányoztál - nézek a szemébe, és érzem, hogy most már az öröm könnyek is utat törnek maguknak.

  - Tudom. Te is - törli le a könnyeimet, aztán egy utolsó, borzasztóan fájdalmas csók után,  az ujjainkat összekulcsolja, és lezárásként kapok egy hosszabb szájra puszit. - Lesz még órátok? - fordul Írisz felé.

Meghatódott. Összeszorított ajkakkal, elfojtott mosollyal rázza meg a fejét. - Ez volt az utolsó óránk. Csak a szokásos hét óra... - szipog. Igor megnézi a telefonját. Gondolom kíváncsi volt, hogy tényleg ennyi e az idő. - Menjetek! Vidd innen! Mindegy, hogy ma milyen nap van. Hogy holnap suli. Csak legyetek együtt, rendben? - dönti a fejét Brendon vállára.

  - Ez volt a tervem - kacsint rám Igor.

  - Sziasztok - köszönünk el, majd a suli elé kilépve, mindenki minket néz.

  - Ez nem az a csaj, aki ma összeesett a Jáky óráján?

  - De.

  - Hallod. Ezek mióta vannak együtt? A srác annyira tetszeeett. Nem kifejezetten helyes, de...

  - Hazatért a 11/b?

Mindenki, aki teheti, és még érdekli is az, hogy mi van velünk, összesúg a hátunk mögött, míg felhúzzuk  a bukó sisakokat, és el nem hajtunk. Talán még most is, pedig már elhagytuk a suli épületét... Ki tudja?

 Nem beszéltük meg, hova megyünk, de gyanítottam, hogy hazavisz. Igazam is lett.

 Leállítja a motort.

  - Ugye, itt maradsz velem?

  - Mondtam, nem? - simít végig az arcomon.

 A kapun belülre tolva a járművet, felmegyünk a lakásba.

  - Sziasztok! - A csend köszön vissza egyedül. Hát jól van.... - Azt hiszem, ezek elmentek - vonom meg a vállam, örülve, hogy a nagy családnak kivételesen egy tagja sem tengeti szánalmas óráit itthon.

  - Nem is baj - húzza félmosolyra a száját.

Lerúgva a cipőnket, belépünk a szobámba, és én azzal az erővel, rá is fordítom a kulcsot.

[Bár nem olyan népszerű a sztori, de egyenlőre ezt is köszönöm. <3]