Fagyott lángok

Első fejezet

~ Melrose ~

Soha nem gondoltam, hogy az életemnek, ennek a szakasza ilyen hamar és váratlanul jön majd el. Nem mondanám, hogy soha nem fordult volna meg a fejemben az anyaság, vagy a család fogalma. Igaz, én nem igazán tudom, milyen egy jó anya, mert nekem nem volt lehetőségem ezt megtapasztalni, vagy ami kevés is lenne, arra nem emlékszem. Túl fiatal voltam, mikor édesanyámat legyőzte a rák. Apám mindig a legjobbat hozta ki magából, minden téren, így egy szavam sem lehet. Bár néha eszembe jutott, milyen is egy anyuka. Hogy milyen az, akinek van és minden napja mellette zajlik. Hogy milyen egy anya-lánya program is. Ezek nekem kimaradtak, és ezt már nem is csinálnám vissza, hiszen az apám volt a legjobb anyuka és apuka is egyben.

Viszont, ma már egyre többet gondolok rá, hogy ő mit csinált ennyi idősen nálam. Miket adott nekünk, ő mit tett meg értünk. Játszott e délután velünk suli után, tanult velünk, minden este adott e jó éjt puszit az öcsém és az én homlokomra is. Ezek az apró-csetlő dolgok adják a gondolataim nagy részét, mióta én is anya lettem és az ikrek öt éve megszülettek. Minden napon azon gondolkodott, mit kéne másként csinálnom. Mindent megteszek e értük, meg hasonló kérdések kavalkádja van a fejemben.

Az anyaságot sose így képzeltem el, hogy egyedül alszok a nagy ágyban és egyedül nevelem a gyerekeimet. Mindig úgy láttam magam előtt ezt a képet, hogy valakivel együtt pihenem ki a napot és csak van mellettem valaki fontos, aki átölel, és édes semmiségeket suttog a fülembe.

Ez nem történt meg. Nem, mert egyedül hagyott, azaz illető, akiben a legjobban megbíztam és mindennél jobban szerettem. Nem kellett volna megbíznom senkiben és nem kellett volna közel engednem a szívemhez.

- Mama! – Hallom meg a hátam mögül az édes kis hangot, ami miatt semmit sem cserélnék el és semmiképpen nem csinálnám vissza a dolgokat, miattuk élek. – Mi a baj? Olyan szomorkás a fejed? – Erre a kijelentésre már elnevettem magam és a lenéztem a lábamat ölelő kisfiamra, aki csak aggódva nézte az arcom. Ó pedig, neki még nem kéne az édesanyja miatt aggódnia.

- Semmi, kincsem. – Mosolyogva simogattam meg az arcát és letettem a kezemből a piros kávés bögrét a pultra, majd lehajoltam hozzá, hogy jól megöleljem. – Az égvilágon semmi baj. – Még éreztem a finom kis szuperhősös tusfürdőjének barackos illatát. – Hogy hogy már fönt vagy? Nem tudtál aludni? – Néztem bele a tengerkék szemébe, ami pont olyan volt, mint az enyém és állítólag az édesanyámnak is ilyen szeme volt.

- Nem tudtam aludni, de nem akartam felébreszteni Aprilt. – Mondta még egy kicsit álmoskás hangon, amit nem is csodáltam, hiszen még az óra alig ütött hajnali ötöt.

Mivel szerda volt, sajnos nekik menni kellett az óvodába, ami azt jelentette este valószínűleg ki lesz dőlve a kislurkó. Nem mondom, hogy nem voltak könnyűek az öt év minden egyes napján, de mikor megláttam az ikrek arcán lévő mosolyt vagy hallottam a boldogságtól csengő kacajukat, tudtam érdemes hajnalban felébredni és küzdeni minden nap. Értük érdemes volt felébredni. De nem volt mindig így. Volt, hogy hagytam csak tengeni a napokat és később "ébredtem fel", hogy nem hagyhatom el most magam, mert itt van két gyerek, akiknek szükségük van az anyjukra.

- Mit szólnál, ha már ilyen korán felébredtél, akkor segítenél palacsintát sütni? – Húztam össze incselkedően a szemem, mire tapsikolva futott a szekrények felé és már ki is vette a keverő tálat.

Én csak kuncogtam James-t látva, ahogy várja, hogy én is kivegyem a hozzávalókat.

Mire készen lett a palacsinták fele, felébredt April is.

- Jó reggelt, Csipkerózsika! – Mosolyogtam rá, miközben kitettem a testvére mellé is egy adagot a friss palacsintából. – Jól aludtál?

- Igen, mami. – Szemét dörzsölgetve botorkált el az asztalhoz, James kihúzta neki a széket, és már éberen fordult testvére felé. Mindig meglepődök, mikor látom, milyen jó testvérek is. Soha nem voltak nagyobb veszekedések náluk, pedig mindenki azt mondja ikrekkel a legnehezebb, főleg ha lány-fiú testvérek.