Fagyott lángok

Hatodik fejezet

Melrose

- Mama, csak egy utolsót, légysziii! – April és James szinte könyörögtek, hadd egyenek még egyet a mázas-csokis muffinból, amit még a kávézóból hoztunk magunkkal. Már vagy négyet biztos megettek fejenként, mióta kinyitottam a rózsaszín dobozt.

- Úgy emlékszem, ezt már hallottam körülbelül kettővel ezelőtt.

- Mama, de most tényleg. – James szólalt fel, amin csak sóhajtottam. Még csak az hiányzik, hogy este nekem bepörögjenek. Így is már hat óra.

- Igen, mami. Légysziii! – Nate megszólalásán csak felsóhajtottam. – Hagyd, Melli. Ennyi öröm legyen nekik is. – Mosolyogva suttogott mellőlem, hogy csak én hallhassam.

- Rendben, de tényleg ez az utolsó. – Hevesen bólogatva és vidáman kacagva vágtak át a nappalin keresztül, ahol mi voltunk, a konyha irányába. Nate nevetve figyelte őket, én pedig csak fejemet rázva néztem fel a plafonra, mert már tudtam, hogy hosszú éjszaka elébe nézek, amint haza értünk. – Ne nevess! Nem te leszel fent velük hajnalig.

- Egy szót se szóltam. – Emelte fel védekezően a kezeit maga előtt.

Már rég megittam a fekete kávémat, de még mindig nem tértem magamhoz a kábulatból. A kezemben is csak azért volt a kávés bögre, hogy a kezemet valamivel lefoglaljam. Legszívesebben állandóan a hajamba túrtam volna és csak sóhajtoztam volna. Ez a nap kész káosz volt.

- Amúgy, mi volt az a nézés a műhelyben azzal a pasassal? – Nate hangjában érezhető volt az incselkedő hangnem, de a szemöldökén és a pimasz vigyorát is látva mindenkinek leesett volna, hogy mire gondol.

- Nem volt semmi. – Néztem bele a bögrémbe, hátha van egy korty, amivel ürügyet csinálhatok, miért nem mondok többet.

- Á, hogyne. Persze, semmi. És honnan ismeritek egymást? – Nézett rám a bögréje fölül.

- Csak egyszer találkoztunk, úgy majdnem két hete. Mint ahogy April is mondta, elvitte azt az átkozott kutyát sétálni anélkül, hogy szólt volna bárkinek is, és miközben kerestem az utcán, akkor futottunk össze, ahogy Aprilt kísérte haza.

- Aha. – Nate elgondolkodva nézett engem oldalról, majd megint belehörpintett a tejes kávéjába. – Azért ez eléggé király tőle. Rendes fickónak tűnik, Melli. – Jaj már tudtam, hova vezet ez az egész duma.

- Nate, hagyjál már ezzel a baromsággal! Mellesleg, ne is folytasd! – Tettem fel a kezemet, hogy bármit is akart mondani, jobb, ha megtartja magának. – Nekem nincs se időm, se energiám, hogy most valakit kerítsek magam mellé. Tökéletesen meg vagyok egyedül is. Itt vannak a gyerekek, és....

- Jaj, hagyd ezt a dumát, Melli. Ezek csak kifogások, és te is ugyanúgy megérdemelnéd, hogy boldog legyél. Drew egy utolsó senkiházi. – A nevét hallva el kellett fordítanom a fejemet, hogy ne lássa, mit vált ki még most is, ha a nevét hallom. Öt éve nem ejtettem ki a nevét a számon, és akik ismertek, igyekezték elkerülni ezt a témát. Még a családom se nevezte meg előttem. Nate most tette meg először, hogy kiejtette a nevét. És fájt, hogy még mindig szenvedek tőle. Még mindig égető fájdalommal tölt el akárhányszor csak meghallom a nevét, vagy rágondolok. Azt hittem már lezártam életem azon szakaszát, de úgy látszik csúfosan kudarcot vallottam ekörül is, mint minden más körül.

- Túl jó voltál neki. Ne hagyd, hogy ez határozza meg az életedet!

- Nem tudsz, te semmit, Nate. – Fordultam felé, és már bántam, hogy ráripakodtam. Nate volt az egyik apa mellett, aki éjjel-nappal mellettem volt mikor az ikrek alig voltak két hónaposak. Nagyon jól tudott mindent. – Ne haragudj, nem úgy...