Fagyott lángok

Negyedik fejezet

Melrose

- Mama!

- Hm? Mi az, szívem? – Néztem rá a kis Aprilre a pult mellől.

- Miért lesznek az emberek tűzoltók? – April kérdőn nézett rám, miközben a gofrira várt. Ma kénytelen voltam behozni őket a kávézóba óvoda után, ugyanis itt kell maradnom túlórázni, és nincs, aki tudna rájuk vigyázni. James éppen az egyik konyhafiút támadta le a konyhában, és most neki „segít" a konyhában. Max, azt mondta nem lesz semmi baj, és ő nem bánja, ha ott van. Érdekesnek találtam, de nem ez az első eset, hogy behoztam őket. Hála Istennek, a főnököm nem bánja, amíg nem törnek össze semmit.

- Nem tudom kincsem. – Gondolkodtam el én magam is, milyen válasszal tudnék szolgálni. – Talán azért, mert hősök szeretnének lenni. – Válaszoltam a legegyszerűbb választ.

- A tűzoltók is hősök? – Úgy kérdezte, mintha ufókat hoztam volna föl. – Akkor olyanok, mint a mesékben a szőke herceg, aki megmenti Csipkerózsikát a rózsák közül? – Tegnap pont ezt a mesét néztük meg velük, persze amíg mi lányok néztük, addig James már bealudt a felén. Kis lurkó.

- Nem egészen, de igen. – Nevettem fel, majd kivettem egy adag gofrit a sütőből. – Van, aki már kis korában ez szeretne lenni, és van olyan, aki csak később. – Törölgettem el egy poharat, majd keresztbe tett karral rádőltem a pultra, és kicsit elgondolkoztam. – Ők is embereket mentenek és nagyon bátrak, akárcsak a szőke herceg vagy más mesehős. Csak ők nem szörnyek vagy gonosz boszorkánnyal harcolnak, hanem a lángok ellen és minden bajba jutott királykisasszonyt megmentenek a bátorságukkal és a szívükkel. – Pöccintettem meg a kis pisze orrát, mire csilingelően felkuncogott.

- Akkor a tűzoltók még klasszabbak, mint a Szőke herceg. – Elhatározotton emelte fel a fejét, én is elnevettem magam, majd adtam egy puszit a homlokára. Hogy én mennyire szerettem őket!

- Mindjárt jövök drágám, ezeket ki kell vinnem. – Emeltem fel a már tálcára pakolt gofrikat és az epres shaket és egy feketekávét.

- Rendben, mami. – Bólintott és addig ő mosolyogva szürcsölte a kis kakaóját a pultnál.

A kávézó most érdekes mód majdnem tömve volt délután négy után. A hangulat pezsdítő volt és én is mosolyogva lavíroztam az asztalok között. Szeretem ezt a helyet. Még a legnehezebb időkben is, nem csak egy munkahelyre jöttem be, hanem ők segítettek nekem és biztattak. Nem csak a kollégáim, hanem a vendégek is mosolyogva üdvözöltek, éppen ahogy most is.

- Tessék, fiúk. – Tettem le a két idős úr elé a rendelést. Mind a ketten szinte törzsvendégek. – Ha van még bármi óhajuk, szóljanak! – Mosolyogtam rá a két úrra.

- Ó, kedvesem, ezzel a mosollyal elvarázsolod öreg szívemet, ugye Fred? – Kapott a mellkasához Bob, mire felnevettem.

- De, Bob. Kegyed egyre gyönyörűbb. – Ő is a szívéhez emelte a kezét és helyeslően bólogatott.

- Ugyanmár, fiúk. – Nevettem, hiszen ez a két öregúr, mindig elhalmoz bókokkal. Nagyon régen kaptam ennyi hízelgést.

- A kis hercegnő is az édesanyjától örökölte a szépségét. – Bob a pultnál ülő Aprilre vezette a tekintetét és mosolyogva büszkén nézte. – Még csak most született.

- Igen, tudom. – Én is a szívószállal játszó kislányomat néztem, aki már nem is olyan kicsi.

- Bizony. Öt éve, ugye? – Fred kérdő hangjára csak bólintottam. Fred és Bob tudják mi volt még pontosan öt évvel ezelőtt. Akkor még Fred ügyvéd volt és ő segített nekem elintézni a dolgokat. Mostmár nyugdíjasan tengi az idejét. – Nagyon büszke lehetsz magadra, Melrose. – Komoly hangjából érezhető volt, hogy ő büszke az előtte álló nőre, pedig... én nem igazán vagyok büszke magamra.