Fagyott lángok

Harmadik fejezet

~ Aaron ~

- ...És képzeld, az egész konyha úszott a tökben. – April nevetve meséli, ahogy az anyukája tökös sütijének a krémje a turmixgépből hova került. Már egy ideje sétálunk, és ez a kis csaj csakúgy ontja magából a beszédet. Olyan gyorsan váltja a témákat, hogy csak kapkodom a fejemet. Tőlem is kérdezett, de utána mindig talált valamit a mondandómban, amiről perceket tudott beszélni. A kis kacagásától én nekem is jobb kedvem lett. A fekete kutya pedig boldogan sétált előttünk. April mostmár sokkal jobban figyelt merre megy a kutya. Hol a kutyát nézte, hol fel nézett, úgy hogy szinte már sajnáltam, nehogy kitörje a kis nyakát, amit olyan buzgón nyújtogat. – Mami nagyon mérges volt, de mikor föl nézett a fejére esett egy sárga darabka. Én és James csak nevettünk. - Erre már én is felnevettem. – Tudod, Aaron, az anyukám nagyon szép. – Mondta büszkén mosolyogva, ahogy előre nézett. – Ő legszebb anyuka a földön. Én is olyan szép akarok lenni, mikor nagy leszek, mint ő. – Emelte fel a kezét pipiskedve, hogy mutassa, milyen nagy akar lenni, de neki az még nagyon messze van, így csak mosolyogtam.

- Szerintem már most is éppen olyan szép vagy. – Mondtam neki, mire vágott egy fintort és felnézett kék szemeivel.

- Honnan tudod? Még nem is láttad a mamát. – Mondta, de aztán hirtelen előre kapta a fejét.

- Na, ott van az anyukám. – Büszkén mutatott előre és én is előre néztem, mikor megláttam egy fekete hajú nőt felénk szaladni, aki April nevét kiabálja. Igaza volt Aprilnek. Az ő anyukája a legszebb a földön, ehhez kétség sem fér. Ahogy megláttam, nem tudtam levenni róla a szememet. Volt már dolgom nőkkel, de egyik sem ragadta meg első pillantásra, úgy a tekintetemet, mint ez a nő. Eddig sem volt kétségem, hiszen ez a kis tündér is éppen olyan szép, de ez a nő...

Éppen akkor fordult be a sarkon, April pedig mosolyogva integette neki. – Anya!

- April! – Vetette le magát térdre a nő és karjaiba vonta a kis vörös hajú lányt, aki értetlenül nézte anyukáját. – April! Hol voltál? – Húzódott hátra a nő, akinek ében fekete haja a válláig ért, zafírkék szemeiben megláttam a könnyek csillogását, amitől csak még szebbnek tűnt. Kezei remegve simogatták meg a kislány arcát. – Nem megmondtam, hogy ne menj ki egyedül az utcára? Már mindenhol kerestelek.

- Bocsi, anyu, csak Colin sétálni akart. – Elszontyolodva nézett az előtte guggoló nőre. Én is csak a nőn tudtam tartani a szemem. Nem tudom, mi lelt engem, de kétség sem fért, hogy ez a nő nem akármilyen.

- Halálra aggódtuk magunkat nagyapáddal. Van fogalmad róla, miért mondtuk, hogy ne menj ki egyedül az utcára? – Ahogy April édesanyja mondta, hirtelen magam elé képzeltem a mai tűzesetet. Mintha én lettem volna az engedetlen gyerek, és a parancsnok kért engem számon, csakúgy, mint Aprilt az édesanyja.

- Ne haragudj rám, anyu. – Hangjából még én kihallottam, hogy mennyire bántja a dolog. A fekete hajú nő a karjaiba vonta újra a kislányt és csak simogatta a vörös tincseket, mintha ettől bizonyosodna meg arról, hogy nem történt vele semmi.

Néhány pillanat múlva észre vette, hogy én is ott vagyok és szeme összetalálkozott az enyémmel. Akkor ott abban a pillanatban valami történt bennem, de magam sem tudtam pontosan, mi. Valamiféle remegés és talán vágy, de hiszen az lehetetlen, még csak most láttam először.

Kérdőn nézett rám és felegyenesedett. April kezét fogva állt velem szembe. Így előttem állva vettem észre, hogy százhetvennél nem lehet magasabb, így csak a vállamig ért. Még ebbe a farmer nadrágba és fehér pólóban is, ami meg kell hagyni a V-nyak hagyott némi kalandozást, de ez nem tartott tovább, mint egy minutum, jobb nem egy pofonnal kezdeni a bemutatkozást.