IOV-Kornél szemszögéből

3. Rész

Miután mindenki ott volt, aki továbbjutott, a szervező átirányított minket az étkezőbe. Utolsóként léptünk be az épületbe, magunk elé engedtük a többi csapatot.
– Üljetek le gyorsan – sürgetett meg minket, aztán megvárva, hogy helyet találjunk, megállt az asztalok előtt, és megköszörülte a torkát. – Mindenkit sok szeretettel köszöntünk az Iskolák Országos Versenyén! – kezdte. A mondatát hangos taps követte.
– A következő percekben szeretném, ha mindenki figyelne, mert fontos dolgokról lesz szó – mondta, egyértelműen azokhoz intézve a szavait, akik a telefonjukat nyomkodták. – Teljesen mindegy, hogy mit hallottatok az elmúlt évek versenyeiről, és az is mindegy, ha esetleg részt vettetek rajta – pillantott az arany ruhát viselő tavalyi nyertes csapatra. – Új év, új verseny – tisztázta, arra utalva, hogy senki nem számíthat olyanra, amit a neten már látott. – Mint láthatjátok, a verseny elindult, és sajnos több csapat nem jutott át az első feladaton. Négy iskola elbúcsúzott az Iskolák Országos Versenyétől, mielőtt bármit is láthattak volna belőle – mondta. – Egy csapat pedig rendhagyó módon érkezett – tette hozzá ránk nézve, én pedig elmosolyogtam.– Igen, ez most még vicces – tette hozzá a főszervező, és baljós szavaitól elhalkult a terem. – Most még minden az. De ne feledjétek, a verseny már tart. És bármelyik pillanatban kieshettek. A végén pedig csak az az egy iskola marad, amelyik bebizonyítja, hogy csapatként a legjobban tud működni. Ez most még simának tűnik, és mindannyian azt hiszitek, a ti csapatotok lesz a nyertes. De ez nem ennyire egyszerű. Majd meglátjátok, ahogyan fogy a létszám – mondta. – Most még klassz az egész, van medence meg tábor, lehet barátkozni, ismerkedni. Azonban aki azt hiszi, hogy ez erről szól, az hamar a hazafelé tartó kisbuszban találja magát a csapattársaival együtt.
– Ne feledjétek, csapatként működtök, és lehet bandázni a többi iskolából érkezőkkel, viszont véssétek az esze-tekbe, egymással versenyeztek, nem pedig együtt.
A piros csapat felé pillantottam. Eleinte azt gondoltam, hogy talán itt változni fog valami. De ez tényleg verseny. És lehet, hogy hiába keltette fel a lány az érdeklődésem, ha ő a versenyt helyezi előtérbe. És senki se hibáztatná.
– A versenybe tizenhat iskola jutott be az ország különböző pontjairól. Mindenki a legjobbjait küldte a megmérettetésre, és ahogy magam elé nézek, csupa kiválóságot látok a teremben, így kíváncsian várom, melyik csapat lesz az, amelyik kitűnik a legjobbak közül is. A versenyben nincsenek pontszámok, nincsenek elérhető maximumok és minimumok. A szabályok egyszerűek. Aki a leggyengébben teljesíti a feladatot, elbúcsúzik. És mindez csapatban értendő. Ha egyéniben buktok, az egész csapat bukik. Egymásért is versenyeztek tehát – közölte. A teremben kisebb nyüzsgés támadt, ahogyan a versenyzők egymáshoz fordulva kezdték el megvitatni a hallottakat. – A csapatfeladatokra mindig együtt érkeztek, az egyéni feladatok előtt pedig lehetőségetek lesz eldönteni, hogy kit küldtök a megmérettetésre. Nem lehet előre tudni, hogy mire számíthattok. Kaptok valamiféle instrukciót, de az nem mindig az, aminek látszik – figyelmeztetett minket. – Azt, hogy mikor lesz a következő feladat, nem tudjátok előre.
Úgy látszik elég komolyan veszik a versenyszámokat.
– Gondolom, észrevettétek, hogy a szervezők narancssárga ruhát viselnek, csapat pedig nem kapott ilyen színt. Ez a jól láthatóság miatt történt, hogy meg tudjatok különböztetni minket, és amennyiben szükségesnek látjátok, könnyedén megtaláljatok bennünket – mutatott a terem két oldalára a főszervező. A falnál ácsorgó narancssárga ruhát viselők integettek a versenyzőknek. Elég nagy számban vannak.
-A versenyek mindig a táboron kívül történnek majd, ez a hely, ahol vagyunk, a feladatokra való felkészülést és a kikapcsolódást biztosítja számotokra. Éppen ezért fontosnak tartom elmondani, hogy semmilyen, a klasszikus értelemben vett táborozásra ne számítsatok. Az élményhelyen nincs takarodó, lámpaoltás, ébresztő… – kezdte sorolni, mire nagyjából az egész teremnek felcsillant a szeme, és újra egymás felé fordulva kezdtek beszélgetni. – Egyetlen szabály van. A feladatra küldött csapat, vagy éppen egyéni csapattag időben érkezzen meg a kapuhoz. Ezenkívül nincs más kötelességetek itt – mondta. A bejelentést óriási tapsvihar fogadta, és ahogyan a főszervező előre sejtette, mindenki éjszakai medencézést és bulizást kezdett tervezgetni. – Jól hangzik – biccentett mosolyogva a lila csapatra, ahol a négy szinkronúszó lány az esti programjáról diskurált. – Csak nehogy hajnalban kialvatlanul és váratlanul érjen titeket egy feladat – tette hozzá. A megjegyzésétől azonnal lelombozódott mindenki, és mérlegelte a hallottakat. Úgy tűnt, senki nem szándékozik úgy kiesni.
– Elsőre ennyit szerettem volna mondani. Ha van kérdés, most feltehetitek – nézett körbe a termen a főszervező.
– Öhm. Nekem van – tette fel a kezét az egyik pink ruhát viselő srác.
– Tessék – szólította fel a főszervező. Az egész terem egy emberként fordult hátra, hogy lássák, kinek van kérdése.
– Mikor kapunk kaját, vagy ilyesmi? – érdeklődött. A kérdése jogosnak tűnt, a legtöbben átgondolták, majd bólintva néztek vissza, a szervező válaszát várva.
– Kint van az ajtón. Reggeli mindennap hattól tízig, ebéd déltől háromig, vacsora hattól kilencig.
Azt hiszem egyre jobban kezd tetszeni ez a hely.
– Hogy lesz a faházak elosztása? – kérdezte egy világoskék melegítőt viselő lány.
– Ezt is rátok bízzuk. A faházak négyfősek, értelemszerűen külön a fiúk és a lányok… – mondta.
– A francba – horkant fel egy srác az első asztalok közül, mire mindenki felnevetett. Be kell vallanom, nekem se lett volna ellenemre valakivel osztozkodni. Nem kell rosszra gondolni, de elég fura lenne csak úgy odamenni hozzá ismerkedni, de ha egy faházat kaptunk volna, úgy lett volna indokom.. Azonban nekünk így sincs okunk panaszra, hárman vagyunk fiúk a csapatban, már csak egy valaki kell hozzánk csapódjon. Szegény Csengét sajnáltam csak, de amilyen könnyen barátkozós, biztos befogadják.
– Mivel a legtöbb iskola vegyesen küldött versenyzőket, fiúkat és lányokat egyaránt, lehetőségetek van másik csapatokból választani lakótársat, akár szimpátia alapján. Beszéljétek meg egymással.
– Hé, Zsombi, Lóránt! Jövök hozzátok lakni, jó? – intett a piros csapat felé Máté.
– De jó! – lelkesedett a kisebbik srác boldogan.
– Igen, például így – helyeselt a főszervező. – Vagy mondjuk ennél egy kicsit diszkrétebben is lehet.
Mindenki elkezdte tárgyalni, hogy kivel lesz egy faházba, én pedig újból visszapillantottam a piros lányra, aki meglepetésemre épp akkor tartotta fel a kezét és megszólalt. A hangját hallani meglepően jó érzés volt számomra.
-Elnézést.-szólt.
- Van még egy kérdésünk, ott hátul, piros csapat. Hallgatlak – üvöltötte túl a főszervező a hangzavart.
– Minden feladatnál egy csapat esik ki, vagy több is? – kérdezte, és meg kell mondjam eléggé meglepett a kérdése logikussága.
– Egy – válaszolta meg, jól átgondolva, nehogy olyat mondjon, ami nem derülhet ki számunkra.
– Tizenhat csapat, tizennégy nap – gondolkodott hangosan a lány. – Akkor lesz olyan nap, amikor két feladat is lesz – biccentett. A főszervező elmosolyodott és széttárta a karját, mint aki nem mondhat semmit ezzel kapcsolatban.
– Ki tudja – vonta meg a vállát, és ránézett. – De örülök, hogy valaki használja a fejét is. Piros csapat, csak így tovább – biccentett feléjük elismerően.
– Köszi – mutatta fel a hüvelykujját az izmos piros srác. Bár nem neki szólt az elismerés, hanem a lánynak.
Egyre biztosabb vagyok abban, hogy meg kell ismerjem ezt a lányt.
Közben Csenge bepróbálkozott minden lány csapatnál, de mind teli volt, egyedül az arany csapat nem. Viszont ők nem akarták befogadni, hiába ketten voltak. Ezen kezdtek veszekedni, míg végül a szervező felajánlott neki egy faházat, amiben egyedül lehet. Megértettem, hogy nem kell neki.
Ám ekkor épp ott ment el a piros csapat akik a kulcsaikért jöttek. Közelebbről még elbüvölőbb ez a lány.
– Megvagytok, lányok?
– Igen – felelte Bernadett.
– De igazából mi hárman vagyunk, szóval ha gondolod – szólalt meg a piros lány, Csengére nézve.
– Hárman vagytok? – kérdezte megkönnyebbülten.
– Igen – felelte.
– És jöhetek hozzátok? – kapkodta a levegőt Csenge.
– Ha szeretnél – vonta meg a vállát nagyon aranyosan.
– Jézusom, persze, köszönöm! – hálálkodott, és a nyakába borult. – Nagyon köszi! – motyogta, és látszott a piros lányon, hogy ez mennyire zavarba hozta, de azért megveregette Csenge hátát.
Muszáj megtudjam a nevét, és mostmár van egy titkos ügynököm is.
Nem maradtam ott tovább, nem akartam, hogy lebukjak inkább elmentem a srácokkal, és a hozzánk csapódott sráccal a saját faházunkhoz.