Why not someone else?

3.

Csütörtök reggel délelőtt volt egy fontos előadásom, meg egy másik is, de arra be sem mentem. Igazából azt sem tudom miért, vettem fel, mert egyáltalán nem érdekel, szóval szerintem még a jövőhéten leadom, és felveszek valami érdekesebbet. Hazafelé menet behajtottam egy drive-throughba, és ebéd gyanánt vettem egy sonkás wrappet. Miután hazaértem, Ledobtam a cipőm a dzsekim, meg a táskám, és leültem falatozni.
Csak evés közben jöttem rá, hogy két óra múlva találkozok Emilyvel a bevásárlóközpontban. Az út fél óra, így még volt időm. Nem tudtam meddig fog tartani a kis kiruccanásunk, így még mindig kaja közben gyorsan átnéztem a beadandóimat meg a többi cuccot, hogy megbizonyosodjak róla, hogy nem felejtettem el semmit. Volt egy esszé ami még nem volt kész, de csak hétfőre kellett, és nagyjából egy órára volt szükségem, ahhoz, hogy befejezzem, szóval megnyugtattam magam, hogy "van még időd, ne aggódj", amiből persze a végén mindig az van, hogy már csak egy nap múlva van a határidő, én meg még el sem kezdtem, na de sebaj. Mikor ezzel végeztem felhívtam Emyt, hogy akkor áll-e a mai, és miután válaszul egy igent kaptam, fölslattyogtam a szobámba, és elkezdtem készülődni. A végső szerelés egy egyszerű mom shorts, és egy kicsit bő, fekete rövidujjú lett.

Emy piros Mini Cooperjében ültünk, és tartottunk a pláza felé, ugyanis végül eljött értem, mert arra volt dolga, szóval felvett, és így nem kell két autóval mennünk.

-Öhhmm..Em nem akarsz megállni?-kérdeztem egy kis idő múlva, amikor észrevettem, hogy barátnőm nem igen óhajt lekanyarodni a parkoló felé, és ha nem szólok rá, simán elhajt mellette.-Emily!-kiáltottam másodjára már hangosabban, ugyanis még mindig úgy bámult maga elé, akárcsak egy zombi.

-Tessék? Ja, de!-rántotta el a kormányt, mielőtt túl késő lett volna.

-Min gondolkodsz annyira?

-Semmin, csak elbambultam.-mondta, és tudtam, hogy hazudik, de azt is, hogy ez nem olyan téma, amiről szeretné, ha most faggatnám. Hiába törtem a fejem, nem jutott eszembe semmi, ami miatt rosszul érezhette volna magát.

Már vagy másfél órája barangoltunk a plázában. Vettünk két darab outfitet mind a kettőnknek, egy olyat, ami melegebb időben tökéletes, és a biztonság kedvéért egy olyat is, ami hűvösebb időben is megállja a helyét. Már csak bolyongtunk kiegészítők, vagy egyéb ruha darabok után kutatva. Emy épp bejelentette, hogy ő elmegy mosdóba, így leültem egy padra a bevásárlóközpont közepén, a szatyrokkal a kezemben, mikor is elkapott. Évek óta előszőr elkapott a félelem, mely csak úgy a semmiből tör elő, és egy darabbal az önbecsülésedből távozik. A pánik. Soha nem számít rá az ember. Épp ez benne a félelmetes, hogy kiszámíthatatlan, soha nem tudhatod mikor jön legközelebb. És számomra ez egy hatalmas ördögi kör, ugyanis gyakorlatilag már jobban félek a pánikbetegségtől, mint a haláltól, így ennek soha nem lesz vége. Ugyanis ugyebár az okozza a pánikbetegséget, hogy az ember betegesen retteg a haláltól, ami egy phszichés betegség. Elkezdtem izzadni, rángatózni, és közben csak is arra tudtam koncentrálni, hogy meghalok. Itt, és most fogok meghalni. A végén már csurom vizesen vonaglottam a földön, levegő után kapkodva, és egész testemen eluralkodott a félelem. Azután elsötétült a kép.

***

Amikor magamhoz tértem egy gép fülsiketítő pittyegését hallottam csak, ugyanis a szemem képtelen voltam kinyitni. Az erős fertőtlenítő szag, és a növérek utasító hangja alapján egyértelmű volt, hogy egy kórházban vagyok. Pár perc elteltével hunyorogva ugyan, de kinyitottam a szemem, és az első dolog amit megláttam egy gyönörű mogyóró színű szempár, egy éles vágású állkapocs, és egy egyenes orr volt, aminek egyvlegege egy kíváncsi, majd később reménnyel teli arckifejezést sugallt felém. Ezer közül is megismerném, hisz mióta csak az eszemet tudom Emy folyton róla hablatyol, ír blogokat, és árszt el fényképekkel. Azon gondolkoztam, hogy vajon mi történhetett, amíg én eszméletlen voltam, és hogy hogyan került Shawn a képbe, mikor is megtörte a csendet.
-Szia!-köszönt óvatos, lágy hangon a fiú.
-Te mit csinálsz itt?-kérdeztem egy picit lehet, hogy túlságosan hangosan.
-Öhmm...hát nem is tudom, megmentettelek?!-mondta ő is hangosan, érzékeltetve, hogy nem igen érti, miért csattantam fel.
-Pff...-csak ennyit nyögtem ki.
-Ennyi? Semmi kössz, vagy valami?-vont kérdőre meglepetten.
-De...köszi.-mondtam, és igazából én sem tudtam, miért viselkedek így.
-Na jó. Asszem kimegyek, te pedig szólj, amikor norlmális leszel.-kacsintott rám, majd elindult az ajtó felé.
-Ne!
-Hm?
-Ne menj el. Nem tudom, miért viselkedtem úgy, mint egy szilikon picsa, de azt igen, hogy nem akarok egyedül lenni. Erre a kijelentésre egy rendkívül csábos mosolyra húzta ajkait, és megfordult.
-Négyes.-közölte nemes egyszerűséggel, de még mindig mosolyogva.
-Mi?-kérdeztem, ugyanis gőzöm sem volt róla, miről beszél.
-Hosszabb ideig tartott, mint számítottam rá, de rövidebbig, mint reméltem. Mondta szintúgy pajkos mosollyal az arcán.
-Ahhhha.-nyújtottam el nyávogósÉs mikor tudok legközelebb javítani tanárúr?-kezdtem el a 'szexi (kórházi ágyon fekvő) nyalizós szőke picsa szerepét'
-Hát...felőlem akár most rögtön.-Jött közelebb, majd ült le az ágyamra, ami miatt egy picit kényelmetlenül éreztem magam, ezért felültem. Egy ideig csak bámultuk egymás arcát, és próbáltunk valamit kiolvasni a másik tekintetéből. Egy dolgot tükrözött a mandulaszínű szempár.: Vágy. Mikor újra a szemébe néztem, észre vettem a veszélyes ingázást a szám és a szemem között, de mielőtt reagálhattam volna, az ajkaink már összeforrtak. Heves, vággyal fűtött csókcsatába keztünk, és éreztem a fecskét ábrázoló kezét a vállamon, mellyel finom célzásokatt tett, hogy menjek közelebb. Annyira elvesztem benne, hogy csak akkor kaptam észbe, amikor az infúziót belém vezető cső kihúzódott a csuklómból, amit egy fájdalmas kiáltással díjaztam. Shawn ekkor szállt le a számról, amire egy picit megvető, hálával teli nézés volt a válaszom. Aztán ismét egymás szemébe bambultunk, de immáron egy irdatlan nagy kacaj tört ki, belőlünk, mint sem csókcsata. Ekkor lépett be az ajtón a valószínűleg a nevetésünkre felfigyelt apolónő, akit egy fehér köpenyes, ősz orvos követett. És egy "picikét" furcsálló tekintettel néztek ránk. Erre persze azonnal abbahagytuk, és kíváncsian néztünk a férfire. Shawn viszont, nagy meglepetésemre nem kelt fel az ágyamról, sőt még csak arrébb sem húzódott.
-Ön bizonyára Ms. Rebeca Vargas.-törte meg a csendet a doktor, majd megerősítést várva rám nézett.
-Igen, én vagyok az.-nyögtem ki egy kis idő múlva.
-Sajnos egy nem éppen kellemes hírt hoztam...

Szijjasztook!
Itt is lenne a kövi rész, igaz, elég későn, de nem nagyon, sőt igazaból egyáltalán nem volt semmi ötletem. 😑
Azért remélem tetszik, a következőben kiderül mi a baja Bekkának, és a románc sorsa is eldől.😋🥳
Remélem egyre csak gyarapodni fog az "olvasó táborom😂"
Most már remélem hamarabb lesz rész, ugyanis holnap lesz az utolsó nap a suliban!!!!🥳
Szóval tobb időm lesz. Na. Ennyi volt, ne pazaroljátok többet az időtölet rám, pusszaaa💕