Why not someone else?

4.

Lesokkoltam. A pánik betegség nem új, hiszen kb 8 évesen volt először rohamom, ami után szint úgy kórházba kerültem. És e miatt elképzelni sem tudtam, hogy mi lehet a probléma, és eléggé megijedtem. Valószínűleg ebből kifolyólag, hirtelen felindulásból megfogtam Shawn kezét, és olyan erősen szorítottam, hogy teljesen kifehéredtek az ujpercei.
-Elég régóta vagyok orvos, de ilyen erős pánikrohammal még nem találkoztam. Ha jól tudom, majdnem egy éve nem volt rohama igaz?-csak bólintottam, ugyanis egy hang sem akaródzott kijönni a torkomon.-Most viszont olyan erősségű, hogy hogyha nem hozzák be időben, elveszthettük volna. Így is eszméletlen volt négy óráig. Mivel sajnos ez egy kiszámíthatatlan betegség nem mondhatom, hogy jöjjön vizsgálatra havonta, mert semmit nem érnénk vele, de a kordában tartására felírok egy gyógyszert. Ez az egyik leg erősebb nyugtató, így mindig, bármilyen feltételek között csak egy pirulát szabad bevenni. Viszont folyamatosan magánál kell majd hordja, mert, mint mondtam, és, mint bizonyára maga is tudja, soha nem tudhatjuk mikor jön legközelebb. A legrosszabb része pedig az, hogy az esély szinte egyenlő a nullával ahhoz, hogy olyan szerencsésen megússza a pánikrohamot, hogy egy évig megint nem lesz egy sem. Havonta körülbelül kettő-négy roham lesz várható, valószínűleg ugyanilyen, vagy még erősebb szinten. Most viszont pihenjen, holnap hazamehet.-fejezte be közölni valóját az orvos, majd a nővérrel együtt elhagyta a szobát.
-Hű.-törte meg Shawn a csenedet eme gyér reakciójával.
-Ja, hű.-mondtam, én is utánozva a kába bambultságát, mire ismét elkezdtünk nevetni, de aztán hirtelen abba is hagytuk.-Igazából két kérdésem van.-jelentettem ki meglepően szárazon.-Egy, miért csak holnap mehetek haza, hogyha olyan fess, és kipihent vagyok, hogy konkrétan elszorítottam a vérkeringésedet? Kettő, az a nővérke mi a rákomnak jött be, ha nem csinált semmit, de még csak meg sem szólalt?-néztem rá értetlenül.
-Hah..nem tudom-mondta nevetve, engem pedig elöntött a büszkeség, hogy ismét én voltam kacajának okozója.-Ennyi?-folytatta elkomorodva.-A többi nem is érdekel?
-De. De mindig is tudtam, hogy nem menekülhetek előle örökké. Eddig is nagyon nagy mázlista voltam, hogy egy évig egyszer sem volt.-mondtam-,mert hiába féltem, hogy mit fog mondani az orvos, tudtam, hogy előbb-utóbb be fog ez következni. Csak attól ijedtem meg, hogy ez éppen most jött el.-fejeztem be, és magam is meglepődtem, hogy milyen kimért és beletörődött hangon jelentettem ki mindezt.
-Megoldod. Tudom.
-Ugye tudod, hogy ez még nem a világ vége?-néztem rá kérdőn.-Úgy csinálsz, mintha a halálos ítéletemet mondták volna el az előbb. Ráadásul alig ismerjük egymást.-itt lesütötte a szemét, így nem tudtam semmit kiolvasni belőle.-És Shawn. A csók. Lehetne, hogy... nem lehetne esetleg, hogy elfelejtjük?-kérdeztem, óvatosan, mert valahogy éreztem, hogy érzékenyen fogja érinteni a téma.
-Aha. Persze. Bocsánat, nem is tudom mi ütött belém!-hebegte, majd mielőtt még ellenkezhettem volna, sietve felpattant, és elviharzott. Abban a pillanatban tudatosult bennem: Megbántottam. Akkora tahónak éreztem magam! Legszívesebben visszatekertem volna az időt, és jól befogtam volna a lepcses szám. Tudtam, nem is ismerem, és valószínűleg soha többet nem fogunk találkozni, és nekem hála úgy "váltunk el" egymástól, hogy egy tuskóként viselkedtem. Igaz, semmiféle gyengéd érzelmeket nem tápláltam felé, hiszen konkrétan kétszer találkoztam vele, és egyik alkalommal se nagyon beszélgettünk, de mégis megcsókolt egy rohadt kórházi ágyon, én idióta meg hagytam! Nem tudtam, hogy ő hogyan érez irántam, de furcsálltam volna, ha többre vágyott volna csak barátságnál.
Nem akartam játszani a (lehet, hogy nem létező) érzéseivel.

***
Egy hét telt el. Azóta semmit sem tudtam róla. Otthon ültem a kanapén, és szokás szerint unalmamban csak a tévét kapcsolgattam. Miközben vehemensen nyomogattam a távkapcsolót, egyszer csak megakadt a szemem az egyik csatornán. A híreket közvetítették, és a képernyőre írott címen ez volt olvasható: Nem ment el a koncertjére a fiatal popsztár. Tovább figyeltem az adót, és sokkolva jutottak el az agyamig a bemondónő szavai.: A híres-neves Shawn Mendes, fiatal énekes és dalszerző a kórházból való heves távozása után nem mutatkozott, sőt még a szombaton megrendezésre kerülő fesztiválon való fellépését is kihagyta. Egyes fanok úgy hiszik, hogy egy lány lehet furcsa viselkedésének oka.-itt volt elegem, fogtam magam, kikapcsoltam a TV-t, és kezembe vettem a telefonom. Eddig nem mondtam el Emilynek a történteket, sőt, eddig még nem is találkoztunk a kórházi eset óta, így nem nagyon volt alkalmam elmondani neki, de azt hittem ennek épp most jött el az ideje. Kicsit félve kerestem ki Emy számát, majd rányomtam a hívás gombra és vártam. Vártam-vártam, de várhattam ugyanis nem igen akaródzott neki felvenni. A harmadik csengetés után úgy voltam vele, hogy feladom, hisz ha látja, hogy hívtam úgy is visszacsörög, tök mindegy, hogy egyszer, vagy hatszázszor hívom fel. Tévedtem. Három óra elteltével sem kaptam választ, és péntek délután volt, szóval nem volt valószínű, hogy programja van, és amiatt nem veszi fel. Maradt két lehetőség. Vagy le van merülve/némítva, vagy egyszerűen csak nem hajlandó felvenni. Ismerem már annyira a legjobb barátnőm, hogy tudjam, egy évben körülbelül egyszer van teljesen lemerülve a telefonja, így márcsak egyre tudtam gondolni. Pikkel rám. Akárhogy is gondolkoztam, nem jutott eszembe semmilyen lehetséges dolog, amivel megbánthattam. Majd egyszer csak kezdett összeállni a kép. Eddig azt hittem, hogy azért nem találkoztunk ebben a két hétben, mert sok a dolga. Vagy igazából nem is tudom, hogy mit hittem, de most nem ez a lényeg. De mi van, ha direkt került engem, mert amikor kijött a mosdóból még a plázában, látta, hogy nem vagyok ott. Vagy ami még rosszabb, hogy Shawnnal mentem "haza".
-Ohh, de megölöm ezt a lányt!-kiáltottam, és már indultam volna az ajtó felé, amikor hirtelen megtorpantam.
-Igazából minek is cseszném le őt? Talán azért, mert "otthagytam" a plázában, vagy azért, mert "élete szerelmével" mentem "haza"?-tettem fel magamnak a kérdéseket.
-Nem, azért, mert tizenöt év barátság után képes kinézni belőled, hogy otthagynád abban a rohadt bevásárlóközpontban, és lelépnél egy tinibálvánnyal!-vettem erőt magamon, és léptem ki az ajtón a megújult érveimmel.

***
Már az autómból szálltam ki az Emily lakása előtti parkolóban, amikor megláttam őt a bejárati ajtó előtt sétálni. Egy pillanatra össze akadt a tekintetünk, majd ezt megszakítva szaporázta meg a lépteit albérlete felé. Egyre tisztábban rajzolódott ki bennem, hogy nem akar látni. Én is futásnak eredtem, és már majdnem sikerült utol érnem, de mielőtt még megragadhattam volna a karját, behúzta maga mögött az ajtót, és a vastag üveg homályos takarása mögül meredt mélyen a szemembe. Jó ideig csak ott álltunk, az ajtó két oldalán, majd egyszer csak a szája mozgására lettem figyelmes. Hiába nem hallhattam a vaskos fakeretes ajtó súlya mögül halk, suttogó szavait, a szájáról le tudtam olvasni. Annyit mondott: Tudom.

Na hellooooo!!❤️
Ismét itt, egy tartalmasnak tűnő, számomra mégis unalmas résszel, hiszen nem egyszer olvastam már, sőt elárulhatom, hogy nem is kétszer.😉
A 4. Rész után, már kijelenthetem, hogy (hatalmas boldogságomra) kezd kialakulni egy kemény mag, akik mindig elolvassák a könyvem. Rettentően hálás vagyok ennek a néhány embernek, akik követik szerény könyvem eseményeit. Remélem tetszett, tényleg igyekszem sűrűbben hozni a részeket, de sajnálattal tapasztaltam, hogy képtelen vagyok naponta részeket írni. Megpróbálom fokozatosan csökkenteni az időt, amit a részek között hagyok, de nem ígérek semmit. Remélem tetszett, stay tuned, pussza!😘😘