Apokalipszis jövök!

~4.rész~

2o46.szeptember 1.

Vajon miért nem vettem eddig észre? Bármikor találkozhattunk volna az egész életemben. Akkor miért pont most? Mikor a földi életnek vége.
A szemben álló fiú még mindig úgy néz rám mintha szellemet látott volna. Talán ennyire ronda lennék? Vagy még mindig azon gondolkodik hogyan lökött fel a tegnapi napon? Valószínüleg.

Mindenesetre én felkaptam a táskám és meglökve őt igyekeztem az autóhoz. Vissza sem nézve ültem be a hátsó ülésre. A fülesem bedugtam a fülembe hogy véletlen se zavarjanak meg. Elinditottam Spotify-on a megszokott zeném. Pár percig be csukott szemmel élvezhettem eme csodás muzsikát, mivel egy másodperc alatt ugrott ki a szemem egy ordításra felfigyelve. Tudtam hogy mivel állok szemben így kilökve az autónak igen súlyos ajtaját kirántottam a zsebkésem a tokjából futottam is Mr.Tajparaszthoz akit megtámadott egy járkáló.
Hátulról megfogtam a dögöt és a földre rántottam. Próbált megharapni sikertelenül, én pedig megadtam neki a végső nyugalmat. Ebben az egy mozdulatban benne volt minden érzelem, amit az elmúlt másfél órában éreztem és jó volt kiadni magamból.

-Szívesen. -szóltam oda Evannek majd gyorsan be ültünk az autóba, mert az utcánkban már páran összegyűltek.

-Most merre?-kérdezte Rose aki reszketett a félelemtől.

-Muszáj lesz elindulnunk , nem kockáztathatunk azzal, hogy sokáig vesztegetjük az időnket ebben a városban. -mondta Ian előre meredve.

Az autót beindítva indultunk el a város határához. Az útunk csendesen telt, amin nem lepődök meg hiszen mindenkit lesokkolt a lezajlott percek eseményei. Egyedűl Evan volt az aki folyamatosan beszélt valami orbitális nagy faszságról és észre se vette, hogy nem figyelünk rá vagy nem is akarta észrevenni. Hirtelen elhalkult majd felém fordult.

-Mivan?-fordítottam felé fejem ingerülten mikor már legalább 2 perce nézett.

-Jól vagy?-kérdezte halkan.

-Miért érdekel ez téged? Törődj inkább azzal, hogy mi lesz velünk a későbbiekben.-ezzel végszavat megadva fordultam volna el tőle, ha nem szólt volna közbe.

-Engem tényleg érdekel.Attól még, hogy nem indult jól a megismerkedésünk az előbb majdnem meghaltam, és te megmentettél.-hajtotta le a fejét és vett egy mély levegőt.-köszönettel tartozom.

-Evan ne köszönd meg , ez már egy ilyen világ , ölsz vagy megölnek. Itt túl kell élni vagy meghalsz! Az emberiség elbukott és jó lenne, ha felnőnél végre.-ezek után véglegesen elfordítottam tekintetem róla.

Tudom, hogy kicsit durván reagáltam le a szituációt, és bocsánatot kéne kérnem mivel csak megszerette volna köszönni, hogy segítettem neki, de túlságosan is féltettem az önbecsülésemet. Na meg az is, hogy olyan fejjel nézett kifele az ablakon hogy szinte tekintetével vágta volna le minden kóborló fejét. Emiatt inkább meg sem próbáltam megszólítani.
Ránéztem a többiekre, Rose az anyósülésen szundított, szegény annyira kimerűlt a sírásban hogy elaludt. West balra mellettem ült és ahogy ránéztem találkozott tekintetünk, egy apró mosolyt eresztett felém amit viszonoztam.
Ian figyelmesen nézte az utat, majd lassított.

-Mi történt?-hajoltam előre a két ülés között.

-Innen sétálnunk kell. Előttünk egy rakás autó roncs van, elállják az utat.

-A francba már!-káromkodtam el magam szerencsétlenségünkön.

Az autóból kiszálltunk, majd elindultunk észak irányába. Egymás mellett lépkedtünk csendben. Az úton lévő autókat átkutattuk, mondjuk feleslegesen mert semmi sem volt bennük.Az út mellett egy jelzést vettünk észre ami már kopottan de éppen hogy el lehetett olvasni,Óvóhely; csak ennyi volt ráírva meg a balra mutató nyíl ami egyenesen az erdőbe mutatott.Egymásra nézve bólintva egyeztünk meg, elindulunk amerre az utasítás mutat.

Egymás mögött csendben lépkedtünk nehogy zajt keltsünk. Ian vezette a sort, és Evan zárta mögöttem; Rose elöttem magán összehúzta a kabátját, látszott rajta mennyire megviselte az egész szituáció. Óvatosan megfogtam a vállát, de még így is összerezzent érintésemre.

-Hé, minden rendben?-aggódva figyeltem arcát hátha letudok valamilyen érzelmet olvasni róla

-Molly! Úgy nézek ki, mint aki jól van? Rendben értem, hogy erre az egészre fel voltunk készülve mégsem érzem azt, hogy megnyugtatna.

-Tudom...nehéz feldolgozni és elfogadni, de ha most megfutamodsz biztos a halál vár rád. Együtt kell maradnunk és akkor nem lesz baj.

-Ígéred?-ahogyan nézett rám könnyaztatta szemeivel tudtam, hogy nem hagyhatom cserben.

-Ígérem.-biztató mosolyt eresztettem felé, erre se szó;se beszéd szoros ölelésbe vont.

Itt ebben a pillanatban kijelentem, Roseval igenis barátok vagyunk.Nem csak akik egy edzésre jártak és onnan ismerik egymást, hanem igazi barátok akik számíthatnak egymásra.Ezen a helyen mindenki számíthat mindenkire; és most hosszú idők óta úgy érzem magam,mint egy családban.