Érdemes tudni rólam, hogy szabadidőm nagy részét a zene teszi ki. Azon szerencsések közé tartozom, akik zeneiskolában, profi zenészektől tanulhatták el a muzsika - az én esetemben az ütő hangszer (dobszerelés, xilofon, timpani) -fortélyait.
Az első két dobtanárom az Operában dolgozott, azaz az ottani zenekarban játszottak. Az elsőt kifejezetten kedveltem, annak ellenére, hogy milyen szigorú volt; ugyanis előszeretettel küldte haza az órákról azon diákjait, akik addigra nem tanulták meg a feladott darabot (ez alól én sem voltam kivétel). Ezáltal ki is vívta magának diákjai tiszteletét: aki otthon is gyakorolt, az már órára tudta a darabot, aminek fejében dícséret járt. Aki meg nem, azt elküldte egy melegebb éghajlatra (szép szavakkal élve).
A második dobtanáromnak már nem igen jött össze a tisztelet kivívása. Az összes darabnál cicomáztunk, hogy hol, hogyan tartsam a verőt, hogyan játszam a hangokat...Ha otthon órákig is gyakoroltam, akkor is belekötött valamibe. Így hazaküldés helyett az órákon benn, kínjaimban tanultam meg a darabokat; annak is az idő nagy részében azt gyakorolva, hogyan üssek meg kellő eleganciával és precizitással egy hangot. Bár egy profi zenésznek elengedhetetlen ezen nüanszok elsajátítása is, de én akkor még csak 3-4 éve tanultam hangszeren. Az érzés, hogy "dobolok" boldogabbá tett, mint a hangszer és a belőle kicsalogatott hangok iránti alázat. Vagy lehet, hogy csak a dicséretek hiányoztak, amiket már úgy megszoktam...mindenesetre ebben az időszakban nem kifejezetten örömmel zenéltem.
Ha ez még nem lett volna elég, egészségi problemáim is jelentkezni kezdtek. Nah nem állandó fáradékonysággal, migrénnel vagy hasnyálmirigy puffadással küzdöttem. Nemes egyszerűséggel csak benőtt a lábkörmöm a bőröm alá. Igen, ez volt az én testi hibám -mert minden embernek kell, hogy legyen valami fizikális, a testén vagy testében lévő hibája. Tudom, az emberek ilyenkor furcsán néznek, hogy két benőtt köröm miért kap "egészségi probléma" megnevezést; de ami fájdalommal járt, azt én nem kívánom senkinek. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor kést vagy sniccert forgatnának az ember lábujjában -bár ezt még nem próbáltam ki, de az érzes hasonló lehet. Volt, amikor lábra se tudtam állni, annyira fájtak az ujjaim. Így hát nem volt más megoldás, orvoshoz kellett menni.
Még annyit szeretnék megjegyezni, hogy 13 évesen ezeket hatalmas problémáknak éreztem, világmegrengetőnek, válságszerűnek, stb. A tinédzserkor már csak ilyen: minden rossz, a világegyetem, az emberek, minden összeesküdik ellenünk, és mi csak az áldozatai vagyunk ennek az ördögi körnek. Én legalább is így gondolkoztam, bocsánat az általánosításért, merem remélni, hogy vannak vagy voltak kivételek.
Tinédzserkorom borzalmainak vázolása után leszögezem, hogy ez sem mentesít az alól a hülyeség alól, amit tettem. De utólag eléggé vicces visszaemlékezni rá. Éppen a zeneiskolámból jöttem haza, egy újabb fentebb leírt, gyötrelmes dobóra után. Fájó lábaimmal olyan lassan haladtam, hogy nem csodáltam volna, ha egy járókeretes nagymama lehagy engem. Útközben apám felhívott, hogy talált egy orvost a főnökén keresztül, aki segíthet megoldani a problémámat. Ez a hír egy kicsit dobott a hangulatomon. Viszont hamar hozzátette, hogy valószínűleg még aznap meg kell műteni engem.
Letaglóztam. Én -akinek világélétében csak egy orrmandula műtétje volt egy évesen- most fáradtan, egy hosszú nap után menjek be egy kórházba hogy megműtessenek? Hát kizárt dolog. Persze ezt apám válaszként nem fogadta el, így egy hosszú telefonos veszekedés után kénytelen voltam beadni a derekam. Hazafelé, már a buszon azon gondolkodtam, h mennyire fog fájni, ha már most, műtet nélkül ennyire fájnak a lépések. Mi van, ha nem fog hatni kellő képpen a fájdalomcsillapító?
Hazaértem bánatosan, elfogadva a sorsomat, ahogy az tinédzserként már zsigerből ment. Letettem a cuccaimat a pálinkás szekrény mellé, amikor belém villant egy ötlet. Azelőtt komolyabban soha nem ittam alkoholt, de a filmekben láttam már, hogy előszeretettel itatnak alkohollal betegeket az amputációk előtt. Bár én az amputálástól messze voltam -mai napig meg van az összes lábam és lábujjam-, de gondoltam, egy próbát megérhet. Hát elővettem a szekrényből egy átlátszó, kettő literes üveget, ami körülbelül háromnegyedéig volt teli Vásárcsarnokon vett házi pálinkával. Jól meghúztam az üveget, de olyan maró íze volt, hogy egy korttyal is alig bírtam megbírkózni. Így valami ételt is kerestem hozzá, hogy ne legyen annnyira kellemetlen lenyelni. Mivel a hűtő ismételten üres volt, ezért a lakásból -kis kutakodás után- egy Pilóta kekszes dobozt választottam "kísérőnek". A pálinka íze így még szörnyűbb volt, de legalább nem marta a torkomat. Addig ittam, míg az üvegben már alig volt pia, a kekszek pedig teljesen elfogytak. Akkor felálltam -hogy visszategyem a helyére a dolgokat-, amikor csodálkozva tapasztaltam, hogy már nem fájnak a lábujjaim. Belül boldog voltam, hogy a filmek még sem hazudnak, és hogy a tervem bevállt. Viszont az üveget alig bírtam visszatenni. Az alkohol szagától, -ami mintha beivódott volna a ruházatomba- állandóan öklendeznem kellett, és a falhoz kellett támaszkodnom, hogy nehogy eldőljek. Viszont nem késlekedhettem, féltem, hogy a műtétre kimegy az alkohol hatása, ezért minél hamarabb el kellett indulnom. A fontos személyi irataimmal elindultam, és bár nem tudom pontosan, hogy hogyan, de odataláltam a kórházba. Ott találkoztam anyámmal és apámmal, akik előtt próbáltam minél józanabbul kinézni. Furcsa mód, észre se vették rajtam, hogy nem a "legjobb állapotomban" vagyok. Talán azért, mert nem gondolták volna, hogy tizenhárom évesen, egy műtét előtt fogok életemben először berúgni, de én inkább tökéletes színészi tehetségemre hivatkoznék.
A lábamra való tekintettel lifttel mentünk fel, és engem ültettek le először a várakozóban (hála Istennek nem kellett részegen feltápázkodnom két emeletet és utána még azon ügyeskedni, hogy a várakozóban nehogy nekidőljek valamelyik másik betegnek). Mellettem egy hölgy ült, aki eléggé érdekesen nézett rám, utólag gondolom azért, mert a leüléshez kissé nagyobb lendületet vettem, és szinte állóhelyzetből ráestem az ülőhelyemre. Egy ideig nem zavart, de aztán megpróbáltam megkérdezni, hogy van-e valami baja. Ez a való életben valahogy úgy hangozhatott, hogy "Mi vahn?", mert azután nem nézett rám többet. A kellemetlen szituáció viszont az volt, amikor egy körülbelül 3 éves gyerek is odajött hozzám az anyukájától. Megkérdezte: "Maga hány éves, bácsi?". Én csak azt válaszoltam: "Részeg." Több kérdése nem volt, inkább visszament az anyukájához. A vicc az volt, hogy a szülők erre a két jelenetre fel sem figyeltek, ők egymással beszélgettek addig is.
Már több, mint egy órája várakoztunk, hogy bejuthassunk az orvoshoz. Én egyre idegesebb kezdtem lenni, mert éreztem, hogy kezd kimenni az alkohol hatása. Végül egy óra után behívattak engem, és a szülőket is. Az orvos egy szigorú tekintetű, bajszos emberke volt, aki már közel járhatott az ötvenes éveihez. Hirtelen elkezdtem pánikolni, amit próbáltam nem kimutatni.
-Ez az ember fog műteni?- gondoltam. Bemutatkozott. Én is, már amennyire tudtam:
-Brotskholl Báhlint.
-És hány éves?
-Tizenháom- feleltem készségesen.
-És mi a panasza?
A gondoloataimban az cikázott át, hogy a tényleges bajomra, vagy a jelenlegi, nem beszámítható állapotomra kíváncsi. Egy kis gondolkodás után csak azt mondtam: -Fáj a lábam. A szülők már furcsáltak valamit, úgyhogy elkezdtek inkább helyettem beszélni. Ez anyukámnak amúgy is jól ment, a legtöbb esetnél inkább ő mondja el a problémámat az orvosnak, még azt is, hogy pontosan miket érzek és hol. Persze ez nem a legjobb fényben szokott feltüntetni engem az orvosok előtt, de akkor örültem, hogy anyukám hű volt önmagához.
Az orvos gépelt, majd megnézte a lábujjaimat is. Én felültem és elterültem a betegágyon. A doktor megnyomogatta az érzékeny helyeken a lábujjaimat, én közben próbáltam visszaszorítani az ordításomat és egyébb testnedveimet, nehogy kitörjenek belőlem. Ott már minden porcikámban féltem, ugyanis olyan hamar kijózanított a belém nyilaló fájdalom hogy az alkohol hatása szinte teljesen kiment belőlem, Legszívesebben sírtam volna, de mivel a szülők is ott voltak, ezért próbáltam visszafogni magamat. Majd a nyomkodás abbamaradt, én megkönnyebbültem valamennyire, de egyre jobban pánikoltam. Már az arcom is tiszta fehér volt, és ha ez még nem lett volna elég, úgy leizzadtam, mint egy prostituált a templomban. Végül az orvos egy kis gépelés után közölte, hogy üljek fel. Üggyel-bajjal, de engedelmeskedtem a kérésének. Tudtam, most fogja közölni, hogy melyik teremben fog megműteni. Nagyot nyeltem -csodáltam, hogy maga az orvos nem hallotta- és vártam az ítéletemet. Belül elmondtam egy miatyánkat, amit a műtét előtt akartam közvetlen, de gondoltam, ha kétszer mondom el, az sem baj. Az orvos felállt és átnyújtott egy lapot:
-Tessék.
-Ez mi?- kérdeztem.
-A műtét időpontja, és helyszíne. A Madarász kórházba kell menni majd májusban. Ott majd két kollégám fog téged műteni.
Fel se fogtam eleinte, hogy mit mondott a doktor, csak akkor realizáltam, amikor már a szülők sürgettek, hogy szedjem össze a cuccaimat, mert jönne a következő beteg. Hatalmas kő esett le aznap a szívemről. A szüleimet azért utólag számon kértem, amire ők csak annyit feleltek: "inkább örüljek, hogy nem ma műtöttek". Mire kocsival hazaértünk, én már ki is józanodtam, meg is nyugtam, és jól le is fáradtam a hosszú nap után. Otthon már hamar az alváshoz készülődtem, és az járt a fejemben, hogy talán a világegyetem szabadnapot tartott, és nem volt kedve összeesküdözni ellenem. Erre meghallottam a nappaliból apám hangját:
-Ki itta meg a pálinkámat?!?!?!?!
