vörös elmék

első rész

CTH
június, 2018

Ordítva ébredek fel egy újabb rémálomból. Az egész testem ég, és nedves az izzadságtól, de nem csak az álom miatt, amiben mindent felemészt a tűz, mint évekkel ezelőtt. Pontosan huszonhárom órája nem lőttem be magam, a szervezetem pedig térden csúszva könyörög a drogért. A szemeim előtt pontok ugrálnak, miközben mindenem viszket. Tudom, hogy nem szabadna, mert holnap megyek abba az önsegítő csoportba. Vagyis igazából ma, mert azt hiszem, már elmúlt éjfél, nem tudom. Megszoktam, hogy az időérzékem tompa, viszont most az agyam egyszerre ingázik a tiszta és homályos tudat között. Az egyetlen, amit biztosan tudok, hogy már majdnem egy napja nem volt méreg az ereimben, a testem pedig szét akarja szakítani saját magát.

Annyira szeretnék ellenállni az érzésnek, de mindenem fáj, az elmém tele van lángokkal, és egyszerűen csak meg akarom szüntetni. Ha lenne pénzem elég erős drogra, már rég túladagoltam volna magam. Legalább azt meg merném tenni. Mást próbáltam már, de mint kiderült, túlságosan gyáva vagyok az öngyilkossághoz, bár kurvára nem értem, hogy mitől félek. Csak le kéne ugranom valahonnan, és vége lenne. Nem kéne többet együttélnem ezzel az elbaszott emlékkel, amitől még egy istenverte gázsütőt sem tudok bekapcsolni. Csupán a rohadt cigarettát lennék képes meggyújtani anélkül, hogy sírva pánikrohamot kapnék, de nem. A drog viszont segít. Elnyomja az emléket, és minden érzésemet. Egyszerűen csak lebegek.

Ujjaimmal az átázott ágyneműmbe markolok. Mindenem remeg, míg a fájdalom a csontjaimig hatol, és úgy szorongatja az összes létező sejtemet, mintha ez lenne a kedvenc hobbija. Sötét és hideg van a szobában, én mégis meggyulladok. Remegve kimászok az ágyamból, és átbotladozok a fürdőszobába, ahol felkattintom a villanykapcsolót, majd azonnal a tükör mögötti gyógyszeres szekrényhez vetődök. A szemeim könnyesek, az ujjaim pedig szüntelen reszketnek, ahogy végigtapogatok minden egyes polcot, de csak üres, fehér dobozkák akadnak a kezembe, amikben régen a pszichiáter által felírt gyógyszereim voltak. Habár rég elfogytak, még mindig nem dobtam ki a tartójukat, mivel így legalább tudom mibe rakni a saját magamnak receptre írt, bámulatos kábítószereimet. Most viszont egyikben sincs semmi, ugyanis kifogytam.

Kifogytam. Hogy lehet, hogy kifogytam? Hiszen három napja vettem új adagot! Vagy az négy napja volt?

A pánik keveredni kezd az elvonás tüneteivel, és alig kapok levegőt. A földre esek, és a térdeimen kúszva kutatom végig a mosdó legapróbb zugait is. Tisztán hallom a fülemben a saját pulzusom eszeveszett dobolásat. Pam, pam, pam, pam, kinyitogatom az összes fiókot és szekrényajtót, a bennük lévő dolgokat pedig kihajigálom, annak reményében, hogy alattuk rejlik a megváltás, de nincs semmi, sehol sincs semmi. Pam, pam, pam, pam, a szívverésem egyre gyorsabb és szabálytalanabb, és már a zuhanyrózsa fejét tekergetem le, hátha ott majd meglelem, amit keresek. Nincs semmi, megint nincs semmi!

Sírva a kád csempéjébe verem az ép kezemet. Talán ott van. Talán mindenhol van. Talán már bennem van. Istenem, bárcsak bennem lenne. Lenézek a felszakadt öklömre, majd a fehér csempére, amin őrjítően lassan csorog le a vérem, végül pedig az elbaszott karomra. Még mindig érzem a lángokat, a jelenlegi lázamtól pedig még látom is őket. A tűz újra lebontja a bőrt a kezemről, és elnyeli a régi lángok hegeit. Olyan, mint egy művész, aki a teljesen kész alkotását kukába dobja azért, hogy előlről kezdhesse az egészet. Minden vonást ismét megrajzol, pedig már az első mű is tökéletes volt.

Lomhán pislogok kettőt, mire a tűz eltűnik, az undorító hegek pedig visszatérnek, hogy továbbra is emlékeztessenek arra, mekkora szerencsétlenség vagyok.