vörös elmék

második rész

AFI

Megforgatom a gyufát az ajkaim között. A szám egyik sarkából a másikba csúsztatom, közben néha kilököm a nyelvemmel, aztán gyorsan az alsó és felső ajkam közé csippentem még mielőtt kieshetne. Körülbelül már öt perce ezzel játszok, miközben csak ülök a fűtött kocsiban és hallgatom a motor tompa zaját. A lábam egy ütemre dobog a szívverésemmel, olyanok így együtt, mint valami elcseszett basszusalap. A szélvédőn át figyelem a hülye közösségi házat, ahova már jó néhány perce be kellett volna mennem, de egyszerűen nem tudom rávenni a testemet, hogy mozduljon. Bár szerintem az agyam is ugyanúgy ellenkezik, csak éppenséggel tagadja.

Nagyot sóhajtok, majd leállítom a kocsit és kiveszem a kulcsomat a gyújtásból. Utoljára emlékeztetem magamat, hogy miért is vagyok itt, de méginkább arra, hogy egy teljesen másik városrészen tartózkodom, szóval senki sem fog felismerni, vagy tudni arról, hogy itt voltam. Összeszedem minden akaraterőmet, és a kilincsért nyúlva kiszállok az autóból, majd gyorsan lezárom az ajtókat. A kulcsot a bőrdzsekim zsebébe süllyesztem, közvetlen a telefonom mellé, majd a gyufaszállal az ajkaim között elindulok befelé.

Ez az épület sokkal régiesebb, mint a nálunk lévő közösségi ház. Elég barátságtalan beütése van, bár ki tudja, lehet, hogy csak az évszak teszi. Tél közepe van, ezért minden szürke és zord. Legalább a hó eshetne, hogy szebb legyen, de így minden olyan... színtelen. Élettelen. Hirtelen eszembe jut a nyelvemen pihenő gyufa, majd a tűz, amit csinálhatnék vele és amivel színeket adhatnék a világnak. Megformálódik a fejemben, először csak egy pici parázsként, majd növekedő lángokként, és a következő pillanatban már minden csak ég, ég és ég.

Abban a pillanatban hogy beteszem a lábamat az épületbe, meg is torpanok. Lehunyom a szemeimet, és megpróbálom a saját erőimmel lenyugtatni az agyamat. Muszáj elérnem, hogy ne akarjak minden egyes alkalommal felgyújtani valamit, akárhányszor csak zaklatott leszek. Ezért is vagyok itt.

Valaki hirtelen a vállamnak ütközik, mire kiszabadulok a gondolataim pókhálójából.

- Bocsánat. - motyogja a sötét kabátos alak anélkül, hogy rám nézne. Már sietne is tovább, viszont én gyorsan utána szólok. Ha ennyire igyekszik valahova, akkor ő biztos többet volt már itt, mint én, szóval csak meg tudja mondani, merre van az önsegítő csoport foglalkozása.

- Elnézést, tudnál nekem segíteni?

A sietős személy megfordul, így most egy fiatal sráccal nézek farkasszemet. Az arca elég színtelen, a szemei alatt pedig nagy, sötétlila karikák ékeskednek. Az ajkai enyhén remegnek, míg a kapucnija alól néhány barna tincs a homlokába hullik. Valami nagyon ismerős az egész megjelenésén, és azt hiszem tudom is, hogy mihez köthetném, de nem akarok ennyire hamar és hirtelen megítélni valakit. Mondjuk ami tény, az tény, egy drogoson meglátszik, hogy használ, erről a srácról pedig olyan egyértelműen köszönnek vissza a függőség jelei, mintha csak a homlokába lenne varrva cérnával, hogy "narkós".

- Igen? - a hangja száraz és rekedtes. Vajon mit szed? Esetleg lövi magát?

- Meg tudnád mondani, hogy merre találom az önsegítő csoport foglalkozását? - miben fogadunk, hogy ő is oda igyekezett mielőtt leszólítottam, így bőven elég lett volna az is, ha követtem volna?

Megköszörüli a torkát és idegesen beletúr a hajába, ezzel a fekete kapucnit lelökve a fejéről. Elég sötét haja van, és kissé göndör, de nem tűnik úgy, mintha ápolatlan lenne, és bár az arcáról teljesen leír, hogy szét van esve, még így is meg lehet mondani, hogy helyes srác. Különleges vonásai vannak, a bőrén viszont látszanak az anyag hatásai. Egyszerűen rémisztő, hogy mit nem tud az emberrel művelni az a sok szar. Vajon van oka annak, hogy kábszeres lett, vagy csak szimplán egy nyomorék, aki azt hitte, hogy ettől majd buli lesz az élete?