Ismeretlen...(Hoseok ff) //SZÜNETEL//

Talán mégsem?...

Hoseok suttogásomra meg rezzent és szorosan magához ölelt majd egy mosolyt csalt arcára. Reggel nem karjai közt ébredtem. Feltételeztem, hogy már régen fel kelt de mikor rá néztem az órára csak 7:00-t mutatott, és kicsit megrémisztett, hogy már nincs itt. Fel keltem és lementem a lépcsőn. Konyhába vettem utam, arra következtetve, hogy reggelit csinál. Megérzéseim most is cserben hagytak, mert a fiút ott sem találtam. Elkezdtem kutakodni minden felé, de sehol egy lélek sem. Majd egy szobára akadtam ahol minden tele volt képekkel. Nem tudtam,hogy a barátai vagy a rokonai de a családjába biztos voltam, hogy ők azok. Nagyon sok kép egymás mellett sorba rakva a falon, illetve egy kis fiókos szekrény tetején. Kiváncsiságom furdalt vajon mit rejtenek azok a fiókok. Így sorba kihúztam őket. Semmi érdekeset nem találtam csak egy olyan rekesz volt ami felkeltette érdeklődésem. A képeken Hoseok volt rajta miközben táncol, illetve mikor ezért díjat is kap. Nem hittem volna... Erről egy szót sem mesélt nekem. Talán van valami titka és nem bízik meg bennem? Ez fáj... Pedig azt hittem, hogy bízik bennem, és mindent elmesél. Talán még sem úgy vannak a dologok ahogy én azt látom... Majd a képek közt melyeket kezeimmel fötörtem szét, egy darabon nagyon megakadt a szemem. Hoseok volt rajta és egy lány... egy lány aki át karolta és éppen arcára tapadt... egy lány ki oly örömmel szerepelt azon a képen mintha Hoseok lenne neki a világ mindene. Összetört benne valami... valami ami eddig éltetett mióta kijöttem abból a porfészekből. A remény. A remény melyet Hoseok adott nekem, soha se éreztem úgy mint amit iránta érzek. Mikor először megláttam egyszerűen megdobbant a szívem és minden bajom, bánatom elfelejtettem. De most... most mintha , mind ez eszált, elrepült volna akár csak a por a szélben. Éreztem, hogy bennem nincs már meg ez a remény.

Tudom hogy Hoseok mást szeret, és most biztosítottam is magamnak. Akkor miért játszott az érzéseimmel... Nem... Neki ezt nem kell megtudnia, hogy kutakodtam utánna.

Gyorsan fogtam mindent és vissza raktam a helyére épp időben.
-Te meg mit csinálsz?
-Csak... Csak téged kerestelek! -csaltam arcomra egy erőltetett mosolyt.
-Hát látod nem vesztem el! Gyere reggelizni! -azzal már el is tűnt én pedig lehangoltan utánna kullogtam.
-Mi a baj?
-Semmi különös, hogy vagy...?
-Nagyszerűen! Futottam egyet. Ki kellett szellőztessem a fejem.
-Áhh... Értem. -mondtam semmien hanggal és arc kifejezéssel, miközben müzlimre öntöttem a tejet.
-Mi baj? Nekem elmondhatod!

Te sem mondtál el sokmindent... Ha tudnád mit tudok Jung Hoseok...

-Tényleg semmi! -mondtam úgy,hogy tekintetem véletlenül sem fordítottam rá. Fogtam magam és a Hoseoktól legmesszebbre található helyen helyeztem magam kényelembe.
-Akkor jó ét vágyat... -mondta az előző kedvének ellentétes hangnemben melyből áradt a szomorúság és a csalódottság.
-Neked is. -mondtam szinte ugyan úgy. -evés közben egy szót sem szóltunk egymáshoz.
-Ma nem leszek itthon... -törte meg a csendet. Gyomrom hirtelen összerándult kijelentésére.
-Miért? -kaptam fel hirtelen fejem.
-Fontos dolgom van!

Biztos a barátnőddel vagy, vagy táncolsz...

-Rendben! -hajoltam tányérom felé ismét.
-Megyek is! -kapta elő kulcsát.
-Szia!
-Szia... -rá se nézve köszöntem neki, majd már ment is. Szívem bele hasadt ebbe az egész dologba. Csak úgy akartam felfogni mint egy rossz félre értést. De nem ment... Valahogy bántotta a lelkem.

Nem is tudom miért... hisz szinte egy idegen... De még sem... Soha nem kötődtem ennyire valakihez ilyen gyorsan. Miért hagyta, hogy bele szeressek.... miért akarta,hogy megismerjem ha van valakilye? Miért ilyen velem az élet? Jung Hoseok miért csináltad ezt?

Ebben a pillatban elkezdtem rángani. Minden végtagom remegett,jobb kezem rángatozott, belső szerveim is remegtek és elkezdtem iszonyatos fájdalmat érezni a szívemnél. Hirtelen a földre estem és ott rángatóztam. Nem tudtam mit tenni. Erőt vettem magamon és felmentem a lépcsőn majd a fűrdőbe. Remegő testem megtartva a mosdó kagylón bele néztem a tükörbe. Orromból folyt a vér, amit már végképp nem értettem. Egyik pillanatban erőm elhagyott és össze estem a földön remegtem tovább sírva a fájadalomtól amelynek egyik oka Hoseok másik oka pedig a hirtelen roham ami rám tört.
-Jiho itthon hagytam a papírokat ide adnád nekem! -hallottam Hoseok kiabálását lent, de nem tudtam válaszolni a fájdalomtól és vele járó pánik rohamom miatt.
-Jiho?!! Jiho hol vagy? -éreztem hangjából a félelmet és az aggódást.
-Jiho???!!! -hallottam lépteit a lépcsőn, de nem volt nehéz megtalálnia zokogásom miatt.
-Jiho!! -futott oda hozzám.
-Jézusom!! Mitőrtént veled? -gyorsan adott egy zsepit, hogy kifújjam az orrom és levegőt kapjak. Majd elkezdett megnyugtatni, jelenlétében egy pillanat alatt minden rendbe jött kivéve mikor teljesen vissza állt minden kitőrt belőlem a sírás.
-Mi a baj? -tette fel a kérdést és meg akart öleni, de én egy határozott kézmozdulattal finoman eltoltam magamtól.
-Hadj Hoseok! -folyt le egy köny csepp az arcomon.
-De én nem akarlak hagyni...
-Menj a barátnődhöz.. Ő fontosabb hidd el...
-Kihez?
-A barátnődhöz!
-Kár, hogy nem létezik...
-Ne hazudj hamár eddig azt tetted... Tudom láttam is rólatok képet! -szipogtam.
-Hol?
-Nálad... Abban a szobában ahol reggel találtál...
-Áhh... Szóval kutatsz is utánnam?
-Igen mert érdekel ki is vagy valójában.
-Ha érdekellek, miért taszítasz el magadtól?
-Mert tudom, hogy mást szeretsz és nekem semmi helyem nincs a te életedben!
-Nincs senkim... És ha már ennyire bele mélyedtünk a storyba akkor tessék kitálalok... Bármeik kurvával összefeküdhetnék mert az összes úgy nyomul rám mintha egy mágnes lennék és minden szart magamhoz vonzanék. De tudod én mindig kerestem az igazit. Egyetlen barátnőm volt életembe aki tényleg szép, kedves, okos, jó szívű volt... Vagy is azt hittem de egy nap elhagyott másért... Azóta egy csalódás az életem. De azon a napon mikor megláttalak valami fellobbant bennem. De nem öntöm ki neked a szívem ha eltaszítod az érzéseim magadtól... És ha tudni szeretnéd az a lány a képen a húgom volt...
-Hoseok... -döltem vállára és elsírtam magam. Karjaim szép lassan rá engedtem derekára és magamhoz szorítottam. Egy pillanat habozás után viszonozta ölelésem...

Sziasztok!
Ez a rész fájdalmas érzelmeket tartalmaz, de remélem tetszik nektek még így is!
Pusza😘