Hanabira no Namida

II.

A cseresznyefák rózsaszínű szirmai záporozva hullottak rátok. Azt hiszem, boldognak kellett volna lennem, én mégis sírtam. Nem szabadott volna, hogy fájjon, ennek ellenére úgy éreztem, mintha titeket nézve elejtettem volna üveg-szívemet, s az a földre hullva megannyi szilánkra tört volna szét. Könnyeim akaratlanul is kicsordultak, elhomályosították szemeim. Makacsul próbáltam őket letörölni, de reménytelen volt. Helyükbe újabb és újabb cseppek tódultak. Leperegtek az arcomon, majd a füvet behintő szirmokra estek. Már magam sem tudtam, valaha látni akarom-e még ezt a világot, ami ennyi fájdalmat okozott. De képtelen lettem volna elviselni, ha soha többé nem láthattam volna a Te féltőn szerető arcodat.
Szükségem volt rá, hogy valakit igazán szerethessek. És számomra Te voltál ez a valaki. Az, akibe minden hibája ellenére beleszerettem, és aki miatt most a lelkem eltört, még ha valójában nem is a te sarad volt.

"A szeretet és a szomorúság egyazon érme két oldalán helyezkednek el."