Hanabira no Namida

IV.

A rózsaszínű szirmok csak hullottak a cseresznyefákról, s eközben Te némán a keze után nyúltál. Ő viszont nem viszonozta ugyanezen gesztusod. Karját odébb húzta, amely lépésére elbizonytalanodtál. Váratlanul visszarettentél, ismét bezártad hatalmas, rejtélyes szíved kapuját, és szótlanul meredtél a talpatok alatt elterülő, virágszirmokból szőtt tavaszi szőnyegre.
Már késő volt kihátrálni. Te kezdeményeztél, nem menekülhettél el csak úgy, se szó, se beszéd. Bár valószínűleg erre egyébként is képtelen lettél volna, hisz számodra ez a személy épp olyan fontos volt, mint Te nekem. Meg tudtam érteni, miért nem vagy képes feladni. Ezt azt hiszem, bárki másnál jobban át tudtam érezni. Pont ugyanilyen csalódott arcot vágnék én is, ha Te utasítottál volna vissza.
Az eddigi szomorúságom most inkább sajnálattá vált. És persze nagyon haragudtam magamra, amiért titkon csak magamnak akartalak. Szörnyű érzés volt Téged szomorúnak látni. Sokkal fájdalmasabb, mint a tudat, hogy engem sohasem fogsz ennyire szeretni, mint őt.

"Hát nem fáj rettentően, ha a nagy Ő-dnek van egy nagy Ő-je, aki nem te vagy?"