Hanabira no Namida

III.

Eleinte nem tudtam eldönteni, hogy valóban szeretlek-e. Féltem, mert gőzöm sem volt, milyen valakire rábízni törékeny szívemet. Tisztában voltam a ténnyel, hogy Te csak barátként tekintesz rám, meg hogy ennél többre vágynom teljesen értelmetlen, ám még ennek tudatában is voltam annyira ostoba, hogy titkon neked szántam számomra is némiképp kifürkészhetetlen érzelmeimet.
Egészen eddig sosem voltam egészen biztos magamban, de azt hiszem, a mellkasomban tanyát vert fájdalom végre bebizonyította érzelmeim súlyát. A bordáim összeszűkültek, vagy tán a szívem tágult ki, nem tudtam behatárolni. De ez volt talán a leglényegtelenebb. Csak annyit éreztem, hogy ez rossz, olyannyira, hogy sírni kényszerülök. Úgy fájt, mintha a lelkem ki akarna szakadni a helyéről, pedig ez lehetetlen, hisz épp az imént tört ezer szilánkra.
Meg szeretnék szűnni, egybeolvadván a könnyáztatta virágszirmokkal. El akarlak felejteni Téged, és minden sajgó érzelmemet. Amíg ez a két dolog az életem részét képezi, nem hinném, hogy újra boldog lehetek valaha is. Lehet, ha korábban bevallottam volna Neked mindent, akkor is így alakult volna a jövő, de utólag bánom, hogy nem tettem meg. Egy próbát megért volna. Hátha engem is tudtál volna szeretni. Hátha...

"Honnan is tudhatná? Hisz sosem mondtam ki..."