Hanabira no Namida

V.

Ő elment, faképnél hagyva Téged, ki ugyan egy ideig haboztál, hogy visszatartsd-e, de végső soron elengedted. Nem akartad ráerőltetni önző érzelmeidet, ehelyett szótlanul figyelted távolban eltűnő alakját.
Megtört a pillanat, mindkettőnk láncait elszakítva. Te összerogytál a földön, mert rettenetesen fájt. Én pedig gondolkodás nélkül előbújtam a fák közül, és átöleltelek. Sírtál. Most először mertél előttem gyenge lenni. Hálás voltam érte, ezért cserébe próbáltam kivételesen én lenni az erősebb, de elbuktam. Végül államat a válladra helyeztem, hogy ne lásd, ahogy hangtalanul zokogok. Csak még jobban gyűlöltem volna magam, ha pont egy ilyen kellemetlen pillanatodban fedtem volna fel valódi érzelmeimet.
Csak sírtunk, hangok nélkül és mozdulatlanul. Egyikünk sem panaszkodott, egyikünk sem kérdezett semmit. A cseresznyefák virágzó ágai összezártak fölöttünk, és az útra szőnyegként terülő rózsaszínű szirmokat eláztatták néma könnyeink. Csak ketten voltunk, és a törött üveg-szívünkben bujdosó szerelem. Te őt szeretted, én meg téged. Mindketten egy fél voltunk, de nem lehetett minket szabályosan összeilleszteni. Úgy hiszem, végül is ezért sírtunk. Talán még a könnyáztatta virágszirmok is értünk sírtak akkor.

"Nem szóltunk, mert fölösleges volt. Néma könnyeink beszéltek helyettünk."

***

És vége.

Köszönöm szépen, hogy elolvastad!