¿This is something bigger than us¿(Szünetel)

2🌹

A fekete farmer nadrágom, a fehér pólóm és a fekete pulcsim, amik most rajtam vannak általában megvédenek, attól, hogy bárki is hozzám szóljon.
Több száz év után megtanultam, hogy minden ember a kinézet alapján dönti el, hogy éppen kiben bízik s kiben nem.
Persze vannak kivételek, de őket Hongjoong már régen megtalálta.

Így, hogy közeledik a tél, a fák is hullaltják a levelüket, amik egy kiadós eső után olyan csúszósak lesznek, hogy télen már nem kell elmenjek külön korcsolyázni, megtehetem a járdákon.
Számtalan kerítés s bokor között haladtam el, ahol Hongjoong már megannyi áldozatát hagyta.
Mindig is undorodtam az emberekben folyó vértől.
Hisz egykor még én is olyan voltam.

Az gimnázium egy óriási épület volt, amitől még a hideg is kirázott.
Olyan volt mint Drakula egykori kastélya, ahonnan elég sokszor szöktem már meg.
Miután körbe legeltettem a szemem az egész területen s megelégeltem, hogy nem fogok unatkozni, ugyanis megannyi kisebb zugot találtam, ahova eljárhatok olvasni szünetekben.
Végül megindultam az új életem felé lassan, de biztosan.
Az épületbe belépve a portás rögtön elém ugrott, hogy már vártak.
Mikor volt Hongjoongnak ideje ennyi embert megigézni?
-Jó napot-hajoltam meg illedelmesen, majd követtem az előttem siető fiatal férfit.
Hosszú és egyhangú folyosón mentünk keresztül, amitől egyáltalán nem éreztem magam úgy, hogy talán itt jó lenne nekem.
-Itt is van az osztályod, éppen történelem óra van, ha bármi probléma van azonnal szólj nekünk és mi elintézzük-nézett mélyen a szemembe, majd egy váll veregetés után itt hagyott.
Miért érzem úgy, hogy az elintézés náluk a halált jelenti?
-Jól gondolod, kölyök - szólalt meg mellőlem Hongjoong.
-Te hogy kerülsz ide? - néztem rá elfintorodva.
-Én is gimnazista lettem-nevetett fel, majd kicsit fellökve engem, bement a terembe.
-Szuper - morgom az orrom alatt, majd én is bemegyek a jövőbeli osztályterembe.
-Jó reggelt - hajolok meg a történelem tanár előtt, aki csak néz, mintha szellem lennék. - Jól érzi magát? - néztem furán, mivel általában a tanárok nem ilyen bambák.
-Persze,csak nagyon jóképű vagy - mondta akadozó levegő vétellel.
Uram atyám.
-Nos, köszönöm - nevettem fel zavartan.
Egész jól mennek az emberi reakciók.
-A nevem Choi San - néztem az osztály felé, de ők is olyan üvegesen néztek rám.
Mi a fene?

"Megigézted őket is?"

"Természetesen nem"

"Akkor mitől ilyenek?"

"Szerintem tetszel nekik"

"Persze,persze.."

-L-leülhetsz San-szólalt meg a tanár, két perc múlva.
-Rendben - mosolyogtam rá, amitől csuklott egyet.
Újra összeráncoltam a szemöldökomet, majd leültem egy olyan ember mellé, aki nem nézett rám úgy, mint egy szellemre.
-Szia, Wooyoung vagyok-nyújtotta a kezét felém.
-San-nyúltam a keze felé, de ahelyett, hogy megfogtam volna letettem az asztalra-Utálok kezet fogni-rántottam meg a vállam.
-Értem - suttogta maga elé a fiú.
-Nem haragszol igaz? - néztem rá újból.
-Nem,dehogyis-mosolygott rám.
-Akkor rendben - viszonoztam én is a gesztusát.

Jézusom de helyes.

Vajon kik a szülei?

Biztos,hogy gazdag.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatokat hallottam magam körül, mégis csak egyre figyeltem fel.

Remélem lehetünk majd barátok, biztos, hogy jófej és igaz barát. Nem úgy mint az osztályból bárki is.

Erre elmosolyodtam.
Édes.
Gondoltam magamban, de nem kellett volna.
Szinte éreztem, ahogy Hongjoong néz.

"Szóval édes, mi?"

"Hagyj békén"

"Örömmel"

***
Igaz, az idő borongós volt, de ez nem tántorított el attól, hogy kimenjek és olvassam tovább a könyvemet.
Ezt az olvasmányt sokadjára olvasom, viszont a története lenyűgözött.
Egy olyan emberről szól, akit eddig elzártak a külvilágtól és mindent egy idősebb bácsi mondd el neki.
Az a legjobb benne, hogy én is tanulok belőle, vannak dolgok, amiktől én is el lettem tiltva, így a történetek mindig segítenek jobban megérteni a világot.

-Szia, leülhetek? - kérdezte Wooyoung, miközben szinte az arcomba mászott.
"Édes."
-Nekem mindegy - rántottam meg a vállam.
-Mit olvasol? - vette ki a kezemből a könyvet.
"Milyen kis kíváncsi."
Halkam elnevettem magam, majd visszavettem a könyvet.
-Ne nyúlj a könyveimhez, azt utálom - köszörültem meg a torkom.
-Oh, bocsánat - hajolt meg, amitől néhány tincse az arcába hullott.
-Egyébként  "Hulla merevség"-szólaltam meg egy idő után.
-Tessék? - nézett rám döbbenten.
-Az a címe a könyvemnek.-néztem rá.
-Oh, értem - mosolyodott el.

"Miért mosolyog?"

"Talán mert tetszel neki"

Szólalt meg Hongjoong a fejemben.

"Oh, fogd be!"

Egy idő után untam a csendet, így szó nélkül ott hagytam Wooyoungot.
Nem engedhetem, hogy közelebb kerüljek hozzá.

Az iskola nem is annyira unalmas, mint gondoltam. Az órák és a tanárok is érdekesek. Persze vannak kivételek, de összeségében jól éreztem magam az első napokon.

-Haver, nem jössz velem enni? - vigyrodott el Hongjoong.
-Tudod, hogy nem. Ne is kérdezd - mondtam fel sem nézve a tanulni valóból.
-Stréber lettél - horkantott fel haverom, majd elment.
Gondolom, hogy levadássza a vacsoráját.
A gondolatra elfintorodtam.
Nem hiszem, hogy akkora baj lenne, hogy élvezem az iskolát.
Több száz évig szociazálódás nélkül éltem, amitől már az öngyilkosság is megfordult a fejemben.
De persze, ki vagyok én, hogy döntsek a sorsom felől.