My Cliché Love Story |Hun|

5.rész

Vasárnap, háromnegyed 12-kor készülődök éppen a Harumival való találkozásra, amit végül délre beszéltünk meg.

Mivel a szemem és hajam pont olyan árnyalatú barna, amihez jóformán semmi nem illik, széles választék hiányában vettem fel egy fekete nadrágot, fehér pólót és arra egy vöröses inget, kigombolva hagyva, a csuklóig érő ujját pedig könyékig feltűrve.

Felhúztam egy fekete edzőcipőt, és elköszönve itthonról eredtem útnak a város főterére, amely a megbeszélt helyszín volt. Mikor megérkeztem, egy darabig nézelődtem az engem körülvevő tömegben, de mikor nem találtam Harumit sehol, inkább csak nekidőltem egy épület falának és várakoztam.

Hirtelen egy gyengéd rántást éreztem az ingem oldalán, mire odapillantottam a tetteshez, bár egyből sejtettem hogy Harumi lesz az.
Nem tévedtem, de rendesen meglepődtem, mikor megláttam.

Eddig is egy gyönyörű lánynak tartottam őt, de most még inkább.
A haját kiengedte, így kicsivel tovább ér a vállánál, és egy térdig érő, pasztelsárga, ujjatlan ruhát vett fel.

- Szia, Satou-kun! -  simította hátra sötét tincsei egyikét, széles mosollyal az arcán. Egyszerűen csodásan néz ki. Egy kicsi pír jelent meg az arcomon, de könnyedén vissza tudtam fojtani a zavarom.

- Szia, Harumi-san! - köszöntem mosolyogva én is. - Azta, nagyon jól áll neked ez a ruha! - jegyeztem meg.

- T-tényleg..? - pirult el egy kicsit, mire én csak kedvesen bólintottam.

- Szóval, akkor mehetünk?

- Mehetünk! - indult meg örvendve. - Ah, várj, hova is?

- Kövess. - intettem, és megindultam a kigondolt hely felé. Egy kellemes kis cukrászda, ami az egyik kedvenc helyem, hisz egyedül jó emlékek kötnek hozzá. Nagyon bánom, hogy ennyire eldugott, hiszen nem hogy a sütik, és a dolgozók is remekek, de még a dekoráció is hangulatosan aranyos.

Kíváncsi vagyok, mit gondol majd róla.

Benyitottunk a cukrászdába, amit egy kis csilingelés jelzett. A pult mögött eddig nyugalmasan teázgató dolgozók felkapták a fejüket, majd egy mosollyal köszöntöttek.

Körbenéztem. Rajtunk kívül csak egy-két ember volt.
Harumi ámuldozva nézelődött körbe a helyen, én pedig addig kikértem a rendelést, majd követett ő is. Mindketten a legalapabb dolgokat kértük, forrócsokit kekszes sütivel.

- Hova üljünk? - kérdezte, mikor kikaptuk a sütiket és forró csokikat.

- Gyere! Itt hátrébb van egy ülőhely, remélem nem foglalták még el. - odavezettem, és szerencsére tényleg szabad volt.

A cukrászda L alakú, és ez a kis hely az L lábának a végében fekszik, így pöppet eldugott, de pont ez adja meg neki úgy igazán ezt a kuckós érzetet.
Emellett, pedig, egy kakaószínű kanapé van itt, szintén L alakban, melegszínű párnákkal és takarókkal. Mögötte pedig egy ablak, aminek a párkányán nagy és kicsi plüssmacik sorakoznak.

Akármikor vagyok itt, bárkivel, mindig ide ülök, ha lehet.

- Ahw, de aranyosak! - csillant fel Harumi szeme mikor kiszúrta a macikat. - Ez, ez, ez! Ez a pink nagyon cuki! - vetette rá magát a kanapéra, és kezébe vette az emlegetett plüsst.

- Látom, tetszik az ittlét eddig. - mondtam mosolyogva, ahogy letettem az asztalra a sütiket és forrócsokijainkat.

- Nagyon! - forgatta kezeiben a plüsst. Mindketten nagyon aranyosak voltak.

Ahogy szemléltem Harumit, egyre jobban kellett rájöjjek arra, hogy mennyire... hogy is mondjam..

Ragyogó. A személyisége a ruhája, a tekintete. Mindene olyan ragyogó.