Levelek

1. fejezet

David lassan sétált a kockaövön a háza felé. Néha úgy érezte, mintha ő lenne Dorothy az Óz, a csodák csodájából, és ez az ösvény egy földöntúli helyre vezetné el. Persze ez csupán az otthona ajtaja volt, és már nem várta bent feledhetetlen élmény.

Ahogy elsétált a postaláda mellett, különös érzése támadt. Nem várt levelet, a számlákat már rég kifizette, mégis úgy vélte, lennie kell valaminek abban a fehérre mázolt ládikóban, melyet még kicsi korában festettek le édesapjával.

Odalépett, óvatosan lenyitotta az oldalát, mintha bármelyik pillanatban felrobbanhatna, vagy kiugorna belőle valami. Párszor fantáziált arról, hogy mi lenne, ha levélbombát kapna, vagy valamiféle életveszélyes port, amitől órákon át szenvedne, majd átlebegne a túlvilágra. Habár ki volt ő, hogy bárki meg akarja ölni? Ő csak egy árny volt az emberek között, egy hangtalan dolgozó.

Ahogy a láda nyikorogva megadta magát, belekukkantott. Valóban egy levél pihent benne.

– Vajon mikor jöhetett? – morfondírozott magában. Havonta kétszer nézett bele, legutóbb egy hete, és akkor csak a csekkek és szórólapok várták.

Lassan kivette, a feladót kereste, azonban nem járt sikerrel. A borítékról minden hiányzott: a küldő, a bélyegek. Egyedül a nevét találta rajta gyönyörű, cirkalmas betűkkel.

David Louis Stevenson

Meglepődött, a nevét már évek óta David L. Stevensonnal használta. Megőrjítették a kérdésekkel, hogy Robert Louis Stevensonról kapta-e a nevét, mire közölhette, hogy nem, hanem két nagyapjáról, Davidről és Louisról, a Stevenson pedig csak véletlen egyezés. De ez a név hirtelen csodálatossá vált. A betűk lágy íve, összekapcsolódásuk, akár szerelmespár gyöngéd érintése simultak bele a hófehér papírba. Végigsimított rajta, mintha egy érintéssel eltörölhetné saját nevét, de a fekete tinta már szinte beleégett a borítékba.

A nap már kezdett nyugovóra térni, az enyhe hideg lassan beszivárgott David vékony kabátja alá. Elfordította a tekintetét, s megindult újból a ház felé.

Bent nem várta senki, egyedül élt a szüleitől örökölt otthonban. Mindig meglepődött, hogy még három év után is mellbe tudta vágni a magány, ha belépett ezen az ajtón. Gyorsan lehuzakodott, papucsot húzott, táskáját a kis komódszerűségre fektette, kabátját felakasztotta a fogasra, majd a levéllel együtt a nappaliba sétált. Óvatosan tette le, nem dobta a dohányzóasztalra, ahogy a csekkekkel szokta. Ez a levél más volt. Még nem is tudta, mi van benne, de határozottan másnak érezte.

Hasában megmozdult valami, ránézett órájára, majd kisétált a konyhába. Farkaséhes volt. Megmelegítette az előző este összeütött sajtos makarónit, és letelepedett a nappali foteljébe. Bekapcsolta a tévét, megkereste a kedvenc csatornáját, s újabb sorozatrészbe merült bele evés közben. Már a negyedénél tartott, mikor észrevette, hogy tekintete folyton a levélre kalandozik, nem pedig a televízió képernyőjén megjelenő feliratot pásztázza. A sorozat felénél már elvesztette a fonalat, sóhajtva nyomta ki a készüléket. Érdekelte a levél tartalma.

Az egyik szekrényből ollót halászott elő. Nem akarta barbár módon feltépni, ahhoz túl szép volt, nem érdemelte volna meg.

A hátulján pecsétnyom díszelgett, akár a középkori leveleken, mikor még királyok üzentek egymásnak ilyesfajta módon. Piros viaszban egy tintatartó és egy madártoll öltött alakot.

Sajgott a szíve, ahogy az ollóval nekiállt felszelni a kemény, ám selymes tapintású papírt. Olyan tökéletes volt, az egyetlen tökéletes dolog az életében. Ám a kíváncsiság nagyobbnak bizonyult bűntudatánál, s ollózott párat.