Levelek

Extra 2./3

Mire hazaért, már legalább tíz sms várta, ő mégsem érzett erőt, hogy akár egyet is elolvasson. Ledobta csuromvizes ruháit, és beállt a zuhany alá, hogy felmelegítse lehűlt testét. Reszketni kezdett. Hiába volt a víz tűzforró, őt mégis a hideg rázta. Nem volt hozzászokva se az emberek társaságához, se ahhoz, hogy nyilvánosan csináljon olyan dolgokat, amikkel megbotránkoztat másokat. Mégis mit gondolt William? Hiszen ő tudhatná a legjobban, hogy milyen az, ha a másságáért lenézik. Nem ezért bujdokolt évekig? Ráadásul tudta, hogy neki ő az első...

Emlékezett a dühös szempárra, ami kissé megrémisztette. Nem ilyennek ismerte meg a fiút. Mindig maga volt a megtestesült jóság és szeretet. De mit is gondolt? Hiszen nem létezik ilyen ember. Nem lehet mindig boldognak és kedvesnek lenni, mert egyszer eljön egy pillanat, ami teljesen felforgathatja az ember érzéseit. Talán csak nem akarta észrevenni, hogy Williamnek van egy másik oldala is. Lehet, hogy megírt pár rossz tulajdonságot, de élőben átélni mégis más volt.

Nem bírta tovább. Elzárta a csapot, gyorsan megtörölközött. Felkapta a telefont, besietett a szobájába, és befeküdt az ágyba. Miközben a telefonja rezgett a párnája mellett, azt kívánta, bárcsak a szülei mellette lennének, és átölelnék, mint akkor, mikor rosszul érezte magát.

Mikor felébredt, a nap sugarai kezdtek utat törni maguknak a szürke fellegek között. Nem érezte jól magát. Mintha az éjszakai hideg bekúszott volna az ablak résein, és lassan a bőre alá férkőzött volna. Mikor a homlokához ért, érezte, tűzforró. Megijedt. Mióta szülei meghaltak, nem volt annyira beteg, amin egy kis fájdalomcsillapító vagy egyéb gyógyszer ne segített volna. Próbált felülni, de gyengeség fogta el. A telefonért nyúlt, de mire megfogta, erőt vett rajta az álmosság, és elszenderedett.

Mikor kinyitotta a szemeit, sötétség fogadta. Szomjasnak érezte magát, miközben alig tudott nyelni. Felfogta, ilyen állapotban aligha jutna le a konyhába. Bágyadtan nézett körül, a telefonját kereste. Szerencsére még nem merült le. Csak három betűt bírt begépelni, azt küldte el, aztán erőt vett rajta a fáradtság.

A következő ébredés olyannak tűnt, akár egy álom. A nap sugarai megvilágították William arcát, aki úgy ült az ágya szélén, akár egy földre szállt angyal, és a kezét fogta. Valami hűst érzett a homlokán, ami próbálta elűzni ezt a borzalmas bágyadtságot, de ő nem bírta nyitva tartani a szemeit, és újra elaludt.

Mikor felébredt, a szobában sötétség uralkodott. Fel akart ülni, s mikor érezte, hogy talán menni fog, hirtelen fény vakította el. A következő pillanatban William termett ott az ágyánál, s hevesen jelelt.

„Hogy érzed magad?"

„Éhesen, szomjasan, izzadtan."

A fiú odaadott neki egy pohár vizet, mire ő mohón inni kezdte. Köhögve tartotta el magától a poharat, miközben William megpaskolta a hátát.

„Csináltam egy kis levest. Felhozzam neked?"

David bólintott, s a párnákra dőlt. Tekintete tiszta volt, a bágyadtság kezdett eltűnni. Megtapogatta a manduláit, duzzadtak voltak. Pár perc múlva William egy tálcán levest hozott.

„Hogy jöttél be?" – kérdezte, mielőtt elvette volna az ételt. William csak később válaszolt.

„Nyitva hagytad a bejárati ajtót. Ki is rabolhattak volna!" – feddte meg.

Tovább akart kérdezősködni, de gyengének érezte magát, és az étek mintha élettel töltötte volna meg. Torka szinte felsikoltott örömében, ahogy a meleg leves végigfolyt rajta.

William aggódó tekintettel figyelte őt. A keze picit remegett, miközben a kanalat emelgette. Rossz volt ilyen védtelennek és gyengének lenni más előtt. Miután elfogyasztotta az ételt, újból hátradőlt, és kifújta magát.