Levelek

5. fejezet

David hétfőn nem akart bemenni dolgozni. Arra se emlékezett, hogy hogyan élte túl a hétvégét. Legfőképp talán a sok alvással, valamiért mindig fáradtnak érezte magát. Azonban rá kellett jönnie, hogy nem kért szabadságot, úgyhogy meg kell emberelnie magát, és be kell mennie.

Nagy nehezen eljutott a cégig, s mint régen, lehajtott fejjel, lesütött szemekkel baktatott át az aulán. Nem nézett körbe, nem érdekelte semmi. Végezte a munkáját, ahogy kell, de most nem érezte ebben sem az örömet. Délben megfordult a fejében, hogy nem megy le, valahogy nem volt étvágya, de tudta, muszáj, mert le fog gyengülni. Így is alacsony volt a vérnyomása, ha sokáig nem evett, néha elszédült, úgyhogy nagyon vigyázott erre, mivel otthon se volt már, aki segítsen neki, ha baja történik.

Szinte görcsbe rándult a gyomra, mikor belépett az étkezőbe. Azonnal a pultok felé kapta a fejét, de William nem volt ott. Némileg nyugodtan állt be a sorba. Elvette a halat és a rizst, majd gondolta, egy kis desszerttel felvidítja magát. A duci fiú állt ott, aki múltkor, és kedvesen mosolygott. Már épp kérni akart egy szelet pitét, amikor észrevette, hogy William beviharzik egy kis tányérral, rajta a kedvenc sütijével. A pite még gőzölgött, nemrég sülhetett ki, és ugyanolyan nagy volt, mint a múltkori. Azonban most volt rajta egy kis zászlócska is, amit valószínűleg fogpiszkálóból és egy papírból tákolt össze, rajta a köszönöm felirattal. David nem értette, mi akar ez lenni. William mosolyogva nyújtotta át neki a süteményt. Mintha ragyogott volna. Először nem mozdultak a karjai, s látta, minthogyha a fiú kezdene elkomorodni. Ő pedig nem akarta szomorúnak látni. Odanyújtotta a kezét, és megfogta a tányért. William megérintette az ujjait, s gyengéden végigsimított rajtuk. David teste megborzongott. Elhúzódott, mint akit villámcsapás ért, és gyorsan elfordult. Nem akart újra reménykedni olyan dologban, ami nem lehetséges.

Míg evett, nem nézett a fiú felé, nem akarta látni azt a borostás képét, ami annyira vonzóvá tette, nem akart fürdőzni abban a gyengéd mosolyban, amit felé küldött, és nem akarta, hogy a szíve még hevesebben verjen, mikor a tekintetük találkozik.

Mikor a süteményhez ért, meg kellett állapítania, hogy most valahogy még finomabb, mint szokott lenni. Egyszer szeretne köszönetet mondani annak, aki ezeket a csodákat elkészíti.

Már a felénél tartott, mikor meglátta Danielt, aki épp azon gondolkodott, vajon üljön-e le hozzá, vagy keressen másik asztalt. Végül odament hozzá, s kérdőn nézett rá, ő pedig igenlően bólintott. Furcsa volt azok után vele egy asztalnál ülni, bár már eltelt több nap is a csókjuk óta. Látszott, a fiú feszélyezve érzi magát. Ahogy Danielt figyelte, arra gondolt, pár napja még milyen izgatott volt az e-mailjeitől, vagy a meghívásától. Most pedig úgy ül vele szemben, hogy már nem érez bizsergést egyáltalán. Nem értette, mi változott. Pedig elfogadhatta volna a közeledését, bár talán jól sejtette, hogy csak búfelejtőnek akarta a fiú használni. Talán ő se találta magát a szakítás után, netán magányos volt egyedül, ahogy ő is, és szerette volna újra érezni valakinek a közelségét.

Mielőtt távozott, támogatólag megszorította Daniel vállát, majd elsétált. Nem nézett hátra, a háta mögött akarta hagyni mind a két fiút, de főleg a kusza érzéseit.

Alig várta, hogy hazaérjen, nem érezte jól magát a munkahelyen, ahol olyan közel volt Williamhez. Mikor a postaládához ért, megtorpant. Hiába fordult minden rosszra, valaki még mindig őt akarja, nem igaz? Ha nem is William az. Ő pedig, bár titkon még mindig reménykedett, próbált erre úgy tekinteni, hogy végtére is a fiúról nem is tud semmit. Ha nem ő írja a leveleket, akkor csak egy vonzó pasas, aki olyan csábosan tud mosolyogni, hogy felkavarja benne az érzéseket. De még mennyire...

A szokásos levél ott lapult a postaládában. Kivette, s besétált a házba. Örült, csak nem tudta, hogyan kezelje ezt a fenenagy csalódottságot, amit William miatt érzett.