Levelek

2. fejezet

David zihálva ült fel az ágyában, kezét mellkasára szorította. Érezte, szíve majd' kiugrik a helyéről. Felderengett előtte homályos álma, melyben egyedül állt egy hideg helyen, és egy alak közeledett felé. Az arcát nem látta, csak a meleg érintését érezte, ahogy végigsimított arcán. Ő pedig mindennél jobban vágyott az ismeretlen melegére. Kósza gondolatként átfutott az agyán, hogy átöleli, de mikor felemelte a kezeit, az alak semmivé lett. Fintorogva dobta le magáról a takarót, legalább álmában érezhette volna valaki közelségét, és erre tessék, még az is szertefoszlik.

Jólesett neki a reggeli mosakodás, felébresztette teljesen, ám miután felöltözött, kevésbé jókedvvel kezdett el lépdelni a lépcsőn. A konyhába vezető úton el kellett haladnia a nappali előtt, ahol az a bizonyos levél feküdt ugyanúgy, mint ahogy előző este hagyta.

Ahogy a levél írójára gondolt, elfogta az indulat. Mégis hogy képzeli ez a valaki, hogy tréfát űz vele? Huszonhat évesen hogyan is kaphatna szerelmes levelet? Pláne egy másik férfitól. És még ha komolyan is gondolta, amit leírt, hogyan is kedvelhetné őt? Nem is ismeri. Csak azért, mert bámulja? Ettől még nem tud róla semmit. Nem ismeri a gondolatait, az érzéseit, a múltját.

Elrohant a nappali előtt, be se nézett, csak besietett a konyhába. Miközben összedobta a reggelijét, azon morfondírozott, vajon vigyen-e be ebédet. Akkor nem kellene lemennie az étkezőbe. Kinyitotta a hűtőt, de nem talált semmi olyat, amiből gyorsan valami finomat össze tudott volna ütni. Egyedül szendvicset vihetne, de megszokta, hogy naponta főtt ételt egyen ebédre. Vehetett volna valami készételt, de szerette az étkezői kosztot. Az órája rezgett egyet, ideje volt munkába indulni.

A cég, ahol dolgozott, távközléssel foglalkozott. Ő volt az egyik rendszergazda a sok közül. A többiekkel ellentétben ő csak egy irodában ült, s egész nap a monitort bámulta. Ha hiba lépett fel, próbálta megoldani a problémát, ha e-mailt kapott, igyekezett segítséget nyújtani munkatársainak. Közvetlenül senkivel nem állt kapcsolatban, mindent gépen keresztül intéztek. Ez volt az ő úgymond kiváltsága. S ezzel hosszú évekre megpecsételte sorsát.

Ahogy belépett a tízemeletes épületbe, most először nem szegte le a fejét. Bár dühítette a levél írója, tudni akarta, ki lehet az. Látni akarta, ki az, aki bámulja, ezért most először figyelni kezdte munkatársait. Meglepődve tapasztalta, ahogy a recepciós lány mosolyogva ráköszön. Zavarában bólintott egyet, majd elfordította tekintetét. Lehet, még új, és nem tudja, kicsoda.

A liftben csatlakoztak hozzá páran. Nemcsak munkatársak, de barátok is lehettek, mert jókedvűen fecserésztek, míg ki nem szálltak a harmadikon.

David irodája a tizediken helyezkedett el. Nem volt nagy, csak két szekrényt és egy íróasztalt helyeztek el benne. Végül is a számítógépre volt a legnagyobb szüksége, meg egy kis nyomtatóra. Munkája eléggé monotonnak bizonyult, de ez volt a legjövedelmezőbb állás, ahol nem kellett másokkal közvetlenül érintkeznie. Az elmúlt évek pedig megmutatták a cég vezetőinek, hogy ő márpedig kell ide. Jól végezte a munkáját.

A nap ugyanúgy telt, mint mindig, nem történt semmi különös. Ő pedig szerette ezt. Legalább ekkor nem kellett stresszelnie. Délben azonban érezte, hogy erőt vesz rajta az éhség. Mikor magához vette a céges kártyát, észrevette, kezei kissé remegnek. Letorkolta magát, hiszen ez is csak egy olyan nap, mint a többi, de aztán be kellett látnia, téved. Ma úgy kell ebédelnie, hogy tudja, valaki őt figyeli.

Az étkező szinte tele volt. Egy pillanatra megtorpant, de hasa követelte a jussát, így muszáj volt sorba állnia. Tálcát vett magához, evőeszközöket, szalvétát. Végignézte az ételeket. Mindig talált valamit, amihez kedvet kapott. Mikor a süteményekhez ért, az egyik kiszolgáló kérdőn nézett rá, ő pedig rámutatott kedvencére, az almás pitére. A fiú, aki odaadta, mosolyogva bámult rá, és jó étvágyat kívánt hozzá, vagy valami hasonlót. Egy pillanatra arra gondolt, hogy mi van, ha ez az a fiú. Habár nem a munkatársa, de láthatta őt evés közben, bámulhatta őt, miközben másokat szolgált ki. Végigpásztázta tekintetével a fiú arcát. Fején fehér, lapos kuktasapkát viselt, mint minden kiszolgáló vagy szakács, de kikandikált alóla egy-két éjfekete tincs. Szemei meleg csokoládébarnák voltak, melyek örömtől csillogtak. Enyhén borostás arca még jóképűbbé tette őt. Érzéki ajkához érve szinte már megkívánta őt, mikor is egy lány odasétált a fiúhoz, és puszit nyomott az arcára. David meghökkent, s látva, hogy feltartja a sort, a kasszához sietett fizetni. Míg eltotojázta az időt, addig felszabadult az egyik kétszemélyes asztal, ő pedig azonnal lecsapott rá.