lélekvándor ↠ binsung

04.

A kórház most gyanúsan nyugodt, a hangulat kissé nyomasztó az élettelenségtől. A folyosó kihalt, csupán néha halad el hangos cipőkopogás közepette egy-egy személyzeti tag, aztán befordul a sarkon és elillan. Betegek sem szédelegnek ki a szobáikból, mintha megállt volna az idő, és ez határozottan furcsa.

Jisung megrázza a fejét. Changbin mellette ül, és szabálytalan időközönként mélyebb levegőt sűrít a tüdejébe. A lélegzetvételek hangja  éles ― tagadhatatlanul ideges egy kevéssé, jobban is mint a szőkének kellene. Ő máig sem érti, mégis miért stresszel ennyit. Eljön, aminek jönnie kell, ez annyira törvényszerű ― az ember nem képes megváltoztatni olyasvalamit, amiről előre eldöntetett a befejezés. Békét sugárzóan fekteti a tenyerét az idősebb combjára. Eddig fel sem tűnt neki, hogy a sötét hajú folyamatosan mozgatja a lábát, a ritmust figyelve egészen elszédül. Frusztráció, erőltetett várakozás; erre utalnak a jelek is. 

Changbin rápillant. Kényszeredett mosolyra húzza az ajkait, ezzel szeretne a kisebbnek hamis nyugalomról mesélő képet festeni. Azonban Jisung nem buta, egyáltalán nem az. Mind a ketten tisztában vannak vele, hogy amíg le nem cseng ez az egész ― érjen véget akárhogyan is ―, a barátja egyfolytában feszült lesz. Csupán egy pillanatra dönti meg a súlypontját, hogy hozzá hajolva a hamis görbén futó szájra nyomja a sajátját. Utálja, ha Changbin ezt csinálja. Felesleges tettetnie egy nem is létező hangulatot, mert átlát rajta, a legkisebb csalfa rezdülését is kiszúrja és megkülönbözteti a valódiaktól. Ő mindössze azt akarja, hogy ezzel a kis gesztussal valamelyest ellazuljon. 

A kardiológiai vizsgálatok mindig idegességgel töltik el Changbint, és ez ellen nem tehet semmit, de a mosolyába keserédes jókedv is vegyül, mert nem foghatja fel ép ésszel, mivel érdemelt ki egy olyan angyalt, akár Jisung ― akiért pontosan ekkor lép ki az egyik ajtó mögül egy világos köpennyel takart nővér, hogy magával invitálja a kórterem belsejébe. A szőke felpattan a helyéről, majd már indulva egy utolsó, csillapító puszit hint a barátja sötét tincsei közé, és a vállán végigvezetett gyengéd simítást követően eltűnik a szoba mélyén. Maga mögött apró légmozgást kavar, meg az idősebb ― egészségesen is egészségtelen ― szívében valóságos vihart. Az ajtó halkan kattanva záródik be, s már csak bentről hallatszik ki a lágy hangtónus, amelyet ő birtokol, Changbin pedig újfent lehetőséget és időt kap önmagát és az idegzetét pusztítani.

Angyal.

Jisung tényleg ahhoz hasonló, csupán a szárnyai nem nőttek ki a lapockája környékén, de nélkülük is éppen olyan jóságos és kedves. Noha nem vallásos, legalábbis a világ nagyrészét uraló hitekben nem talált a sajátjára; ha jól gondolja, talán a buddhizmust érzi legközelebb magához, ám mégsem teljesen. Han Jisung furcsa fiú ― furcsa, önzetlen és végtelenül szép a lelke ahhoz, hogy az a földi élet végén feledésbe merüljön.

Changbin most döbben rá, hogy csak kevés dologtól tart igazán, de azoktól rettenve riad. A nyomtalanul eltűnés, az illékonyság a legnagyobb félelmeinek egyike, s talán sosem lesz elég bátor elfogadni az tény, miszerint csak keveseknek adatik meg az esély, hogy alkossanak valamit. Bármit. Akármit. Mert csodákat létrehozni, és az utunk befejezésénél minden továbbit a jövőre hagyni ― igen, Seo Changbin számára ez jelenti a művészetet.

És Jisung, ő valahogy annyira különböző attól a hét és fél milliárd embertől, aki ugyanezen a bolygón el. Ő olyasvalaki, aki egy alkotás, egy műremek, ez az egész szituáció pedig leginkább egy elrontott komédiához hasonlítható ― vagy az élet azon törvényeihez, amelyeket Changbin makacsul tagad.

Mert az elmúlás egy közülük, azonban ő csukott szemmel tekint a  létezés irányába; avantgárd kezek munkája, akik az újat hirdetik, a mást, az ismeretlent ― gyökeres változásokat, amik minden igyekezet ellenére eljönnek.

Changbin megfullad a csendben. A térben. A gondolataiban.

Feláll a kényelmetlen műanyag székről, és egyetlen lépéssel az ablak előtt terem, s a kilincsre fonja az ujjait, hogy elegendő oxigént ereszthessen be az épület ezen részébe. Tisztában van vele, hogy nem erre van szüksége, azonban a szemeit lehunyja és a halántékát a fém keretnek dönti.

Nem látja a pillangót, ami a derengő napfényben az arcától centiméterekre száll le. Finoman mintázott, narancssárga szárnyait a sugarak és a szellő keverékében melengeti ― aztán tovaröppen, mielőtt bárki is észrevenné őt.

na, ki késett egy csomót ezzel a résszel? remélem azért van, akit még érdekel a történet  ^^'

PROMÓ: [igen, megint, igen, itt is]

sok a szabad hely a gerascophobia című interaktív könyvemben. akinek van kedve az ő döntései alapján történetet írni velem, most lehetőséget kap rá, hehe