lélekvándor ↠ binsung

01.

A kórház nyomasztó.

Jisung alszik. Changbin virraszt.

Minden a megszokott. Gépek csipognak idegesítő monotonsággal, s a sok kijelzőn különböző ábrák mutatják a beteg állapotát. A fekete hajú egyikre sem pillant rá, makacsul szegezi a tekintetét a linóleumpadlóra. Olyan gyűlölet él benne az ehhez hasonló pillanatok iránt, amelyet csak kevesek képesek megérteni.

Az orvosok nemsokára megérkeznek. Elmondják majd, amit minden egyes alkalommal, a szemükben ugyanaz a tekintet ül ― sajnálkozásnak nyoma sem lesz, tárgyilagos eredményeket közölnek. Jisung csak bólogat, hiszen felkészült az eshetőségekre, s már nem aggódik; ő pedig kitartóan igyekszik majd leküzdeni a torkát fojtogató gombócot.

Mert mi tagadás: Changbin retteg.

A változás természetes dolog, és persze pozitív, legalábbis a szőke fiú hajthatatlan ezzel az állásponttal kapcsolatban. És kíváncsi is, ez a ― Changbin számára fájó ―  igazság. Kíváncsi a világra, az előző és következő életre, egy párhuzamos univerzumra. Mindenre, amit megtalálhat maga körül.

Ez Han Jisung.

Az édes, örökkön mosolygós Jisung, akinek homlokába rakoncátlanul hullnak a szalmaszínű hajszálak, és a vigyora miatt keletkező gödröcskék csak úgy kacagnak az arca oldalán. Végtelenül tiszta és ártatlan lélek, hasonlóan szép, de beteg szívvel született.

Changbin el sem tudja képzelni, hogyan történhetett ilyesmi. Későn vették észre, hogy probléma lépett fel. Mindenkinek feltűnt, hogy a fiú fáradékony és sokszor étvágytalansággal küzd, azonban majdnem évekbe telt, mire bizonyosan kiderítették a kórt.

Lyukas a szíve ― leggyakrabban így emlegetik a bajt. Pitvari sövényhiány, vagy legalábbis ahhoz hasonló eset; ám nem egy vagy két apróbb luk, hanem sok, akár tíz is. Jisung sokszor viccelődik: lukas a szíve, de az iránta érzett szeretet nem folyik ki belőle. Changbin sírni tudna ilyenkor, sőt. Az esetek döntő részében meg is teszi.

A mellette álldogáló egyik gépezet máshogy csipog egyetlen ütemig. A fiú felkapja a fejét, s hosszú idő óta először bámul a vele szembenéző képernyőre. Látszólag minden rendben van, mindössze egy másodpercen keresztül tartott a kilengés. Aztán a másik irányba tekint, hogy láthassa a barátját is.

Jisung bágyatag görbét tart az ajkai szélén, s fáradtságtól ólmos pillákkal fúrja a tekintetét Changbin éjfekete íriszeinek közepébe. Emiatt lett volna? ― töpreng el a nagyobb, de nem habozik a törzshelyévé vált széket közelebb húzni a betegágy mellé.

― Jó reggelt, gyönyörűség ― köszönti a fiatalabbat. Ezen körülmények közt is elbűvöli az álmos vonások mesteri összessége.

― Reggelt? ― vonja fel szépen ívelt szemöldökét a sterilen fehér takaróval burkolt. ― Hyung ― lopva a falon kattogó, ütött-kopott órára néz ―, nyolc óra van. Este nyolc.

― Meglátás kérdése ― Changbin elereszt egy vigyort, amelyben ugyan felsejlik egy kevéske erőltetettség, de tényleg megpróbálja ―, az idő relatív. Máshol most reggel van.

Jisung bólint.

Máshol, hogyne. Talán legközelebb egy idegen időzónában ébred; ahol nem lesz Changbin, nem lesz a végtelen nehézségekkel sújtott élete, nem lesz a betegsége és nem lesz semmi ugyanolyan.

Relatív az idő, de ki tudja, vajon mennyi maradt még számára?

Changbin sóhajt.

Tudja, mire gondol a fiú annyira elmerengve. A szíve egy kicsit mintha neki is megfájdulna ― noha az övé nem lyukas.