lélekvándor ↠ binsung

<3

mindig nehezen kezdem az ilyeneket. talán köszönni kéne, vagy valami illedelmességet vinni a részbe, amit eleve köszönetnyilvánításnak hívnak az okosak. zárójelben, tényleg megtanított rá anyukám, amikor kicsi voltam, és még egy zárójelben, hogy még mindig kicsi vagyok. viszont mint látjuk, sehogy nem tudok napirendre térni afelett, hogy már nincsen mit írnom ide, ezért vagyok ilyen kínos, igen.

amikor létrehoztam ezt a profilt, az írásaimban megjelenő változások miatt tettem a lépést. más lett a stílusom, a világnézetem, és az egész témához való hozzáállásom, a fekete profilomat, úgy nevezem néha, "kinőttem". a lélekvándor egyike az első könyveknek, amik itt megjelentek, és egyike azoknak, amik aztán elhanyagolódtak. hosszas kihagyás után rájöttem, hogy ez egy olyan ötlet, amivel igenis kezdeni szeretnék valamit, és bár tagoltan, lassan, de darabokban elszenvedtem magam a végére. 

az utóbbi időben többet foglalkoztatott a halál, az elmúlás gondolata és jelenléte, mint bármikor az eddigi életem során, és rádöbbentem, mennyire nincsen berendezkedve a mi kultúránk erre az egész jelenségre, holott kiskorunk óta tudjuk: aki megszületik, egyszer meg is hal. ennek ellenére félünk valamitől, mert nincsenek róla információink és csak találgatni tudunk, mi következik az életünk után. 

egyetlen szóval sem állítom, hogy nekem volna igazam, illetve azoknak, akik az én nézőpontomat osztják, de valószínűleg életem végéig azt fogom vallani, hogy igazán semminek sem lehet vége, attól függetlenül, hogy épp ugyanígy semmi nem állandó. én hiszem, hogy egy lélek örök, és a halálunk után csupán másik testet keresünk, amelyben folytathatjuk az életünket. 

a lélekvándor írása alatt nem az volt a célom, hogy ezt a hitet alapozzam meg, vagy erősítsem az olvasóimban, sokkal inkább szerettem volna azt sugallni felétek, hogy nincs mitől tartanunk ezzel a témával kapcsolatban, s ennek egyfajta szemléltetéseként nyúltam ehhez a felfogáshoz. nem vagyok filozófus, ezért mélyebb gondolatokat már nem tudok megosztani veletek, minden, amit érdemesnek találtam közölni, olvasható ebben a csekély tíz fejezetben, amivel íróként nem vagyok tökéletesen elégedett, értékeket közvetítő emberként viszont valahol mégis. csak remélni merem, hogy összességében senkiben nem hagyott rossz képet a történet, és mindenki irányába el tudtam juttatni az érzéseimet, gondolataimat, amelyek engem foglalkoztattak.

meg szeretném köszönni, hogy újabb könyvet kísértetek figyelemmel. külön köszönettel tartozom a folyamatos visszajelzést adó olvasóimnak, azoknak, akik bátorítottak az előrehaladásban, és roninak, amiért nem hagyott magamra akkor sem, amikor a legkilátástalanabbnak éreztem mindent ― elsősorban nem az írással kapcsolatban ―, és végighallgatott, mikor arról beszéltem neki, hogy következő életemben miért éppen szurikáta leszek. szeretlek (most, és szurikátaként).

nem hiszem, hogy beindíthatunk egy beszélgetést, hiszen lesznek, akik idáig nem olvassák el az utolsó bejegyzésemet, de érdekelne, mit gondoltok arról, mi történt jisunggal valójában, hogyan fogtátok fel az eseményeket, illetve az is, mi a véleményetek a halál után következőkről, vagy bármiről, ami belefolyhat ebbe a témakörbe. 

csodálatosak vagytok, és hálás vagyok mindenért, amit tőletek kaptam!

ezzel szeretném lezárni a lélekvándort tíz résszel, tíz hónappal az első fejezet megjelenése után, és elégedetten.