❝― egy következő életben, ugye újra látjuk egymást?❞
han jisung; a halálsoron várakozó ártatlan elítélt.
seo changbin; a hajnalokon át virrasztó, meggyötört lélek.
2019 | 🦋 szabadmintanapfeny
Jisung vajmi kevésre emlékszik a történtekből, amik azon a bizonyos napon zajlottak. Nem sokáig igyekezett ugyan, hiszen nem látja értelmét, na meg mit számít már a dolog ― a kórházi ágyon ücsörögve, miközben nyitott ablakon át kifelé bámul az üres udvarra, annyira lényegtelen az egész. Megtanulta az eltelt idők során, hogy ami valójában fontos, egyedül a jelen, mert a múlt megváltoztathatatlan, a jövő pedig korántsem biztos.
Csak nemrég döbbent rá, mennyi minden van, amit szeretne átgondolni, mielőtt. Ezt a mondatot valamiért egyfolytában függően hagyja, s nem teszi hozzá a befejezését, amelyre lassanként mindenki felkészül körülötte. Nem mondhatni, hogy bármitől is félne ― a régebbi, szilárd hite, miszerint semmitől nem szükséges tartania, továbbra is előtte lebeg, azonban a féltés apránként benne is egyre nagyobbra nő; leginkább Changbin irányába.
Ebben a környezetben nincs semmi furcsa abban, ha valaki félholtként bolyong a falak között, szemei alatt mély tónusú karikákkal, sápadtfehér arccal és legyengült szervezettel ― akkor sem, ha az illető mindössze hozzátartozó, aki éjt nappallá téve virraszt a kényelmetlen műanyagszékek egyikén. Changbin esetében mégis máshogy festenek a figyelmeztető jelek, s ugyan szakasztott hasonlóan néz ki, mint mindenki más a kórházon belül, Jisung pontosan tudja, mennyire nincs rendben a fiú.
Sóhajt egyet. A konstans aggódás sehová nem vezet, megoldást kiagyalni pedig jelenleg képtelen; inkább a fény felé fordul, s szemeit tovább legelteti az udvaron. Látja, amint a főkapu alatt alacsony férfi sétál át, és már messziről megállapítja, hogy az ő párja az. Changbin fekete tincseit rendezetlenné fújja a szellő, de a szőke számára így is tökéletesen fest. Sötét ruhái kiválnak a fehér fal hátteréből, szinte árnyékként vág át az épületkomplexum előtt. Jisung tapasztalatból tudja, mikor fogja átlépni a küszöböt, s immár hamisítatlan mosollyal követi íriszeivel, amint az idősebb lenyomja a főbejárat kilincsét, s eltűnik a napfényt visszaverő üveg mögött.
Telnek a percek. Általában elmélázik rajta, vajon mennyi suhanhat még el mellette belőlük, s talán a gondolattal is eljátszik, milyen jó volna néhányat megállítani, vagy csupán hosszabbra nyújtani ― most viszont nem bánja, hogy a szívverésével leképezheti a momentumok tovaröppenését. Lassanként a folyosón felhangzó lépteket is hallani véli ― a vizitek lezajlottak, tehát csak ritkán halad el erre bárki is. Changbin az, aki egyenletesen közeledik; ebben biztos, s nemsokára feltárul az ajtó.
Jisung alacsony termet ― lábai édesen kalimpálnak a matrac szélén ülve, hiszen nem érnek el egészen a földig. A látvány halvány görbét csalogat Changbin ajkai szélére, pedig érkezésekor egyáltalán nem volt mosolygós hangulatban. Beljebb engedi magát, aztán finoman behajtja az ajtót. Összerezzenne a sarokvasak nyikorduló hangjára, ha nem szokta volna meg; úgy épültek be a kegyetlen mindennapokba, akár a fertőtlenítőszag, a gépcsipogás és a kettesben eltöltött, gyötrelmesen nehéz órák.
― Jó látni.
Jisung hangja fakóbb, mint emlékezett rá. Ez a tény önmagában is elkeserítő, így Changbin igyekszik figyelmen kívül hagyni, hogy mostanában napról napra vékonyabbnak találja, s a vizsgálatok eredményei sem hazudtolják meg az észrevételeket. Ma reggel, mielőtt elhagyta volna az épületet, egy orvos beszélgetésbe elegyedett vele. Látszott rajta, hogy kíméletes akar maradni, ám a fiú türelme nem állta ki az apránként célhoz közeledő szavakat, a bejelentés azonban egészen megrengette.
Most, hogy Jisung szőkén, vidáman és ugyanolyan mosollyal ül előtte, ahogyan hónapokkal ezelőtt is tette, minden megszokottnak tűnik, akár ha rendben volna körülöttük. Pusztán a könyörtelen tény aggat súlyokat a hangulatára. Beljebb lépdel a szobában, s letelepszik az ágy szélére. Tenyere automatikusan helyet keres magának Jisung térdén, aki csak jókedvűen figyeli Changbint.
― Téged is, Kicsi. Milyen volt a délelőttöd?
― Unalmas, milyen lett volna? ― A kisebb gyöngyöző kacagása apró visszhangot vet a falak között. Halántékával a fekete vállára dől, és kiélvezi, hogy Changbin ujjai kedveskedően cirógatni kezdik a bőrét. ― A vizsgálaton még itt voltál, utána pedig egyedül maradtam... ― Csak beszél, elmeséli a mondanivalóját, ám ez a néhány szó az idősebben bűntudatot ébreszt. Ilyenkor arra gondol, nem szabadott volna magára hagynia a párját, hiszen gyakorlatilag helyhez van kötve, s nem hagyhatja el a kórház területét, de csakhamar emlékezteti magát az elhangzottak valódi jelentésére. ― Az a baj, hogy sokszor elfáradok, pedig tök szívesen sétálnék egyet az udvaron. A nővér nem akart leengedni ― jegyzi meg mellékesen.
Changbin bólint. ― Mi lenne, ha pihennél napközben, aztán este lemennénk együtt?
Ezek a kis kompromisszumok mindig megteszik a dolgukat. Jisung ezúttal is mosolyogva egyezik bele a felajánlásba, majd egy erősebb széllökés után szótlanul húzza feljebb a combjára ejtett takaró sarkát, hogy melegen tartsa magát. Az idősebb elmosolyodva nyújtja ki karját, s mellkasára vonja a fiút. Ebből a közelségből egymás szívdobbanását számlálják, s Jisung szemei elcsigázottan csukódnak le.
Changbin egészséges, azonban bizonytalanul sorvadozó szívét összeszorítja a rossz előérzet. Valahonnan sejti, hogy nem sokszor ücsörögnek már így, és ez a törékeny nyugalom igencsak véges.
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
