lélekvándor ↠ binsung

02.

Ez csak a megszokott vizit. Legalább két orvos és az ápolónő, na meg szükség esetén még egy ― kész tömeg, legalábbis Changbin meglátása szerint a levegő sokkal fullasztóbb az egyébként is hányingerkeltő szobában.

Jisung ez alkalommal is együttműködő. Készségesen hagyja, hogy a rutinvizsgálat lefolyjon, minden kérdést türelmesen megválaszol. Mialatt a hangulatáról érdeklődik az egyik nővér, annak válla felett átmosolyog a sötét hajú fiúra. Az ajkai szélén megnyugtatóan játszadozik a finom görbület, holott az egykor vörös húspárnák mostanában fehérek, akár a krétapor. Changbin emlékei között még élénken él, mekkora szenvedéllyel képes az a száj érzelmeket csókolni ― mintha nem az ajkaik, hanem a lelkük forrna össze. Halványan megrázza a fejét. Néhány feketés hajtincs a a szeme elé hullik, ezért gyorsan kisepri őket a látóteréből, amelynek közepére Jisungot helyezi.

Fél füllel hallja, ahogyan a főorvos újfent elismétli a diagnózist. Ezerszer hallgatták végig, noha mind a ketten kívülről tudják: a pitvari sövényhiány gyakori veleszületett rendellenesség, s ha időben cselekednek ellene, kevés a valószínűsége annak, amitől a leginkább tartanak. Elhangzanak az unalomig mantrázott félelemelűző mondatok. 

Minden tőlük telhetőt megtesznek Jisungért. 

Nincs ok az aggodalomra.

Changbin bocsánatkérő tekintetet vet a szőke irányába. Ő pontosan tisztában van vele, milyen nehezen viseli a másik a reggeli beteglátogatásokat, tehát a szeretetteljes mosoly nem kopik le az arcáról, mikor az ajtó felé biccent. Némán jelzi az idősebbnek, hogy ha úgy megszűnik az őt érintő kellemetlenség, inkább távozzon. Changbin pedig mély levegőt vesz és felkel a neki fenntartott székről, majd pár lépéssel kint terem a folyosón. Utoljára összenéznek a szőkével, aztán a falapot behajtja maga után és rugalmatlan mozdulatokkal elindul egy kávéautomata felkutatására.

Árulónak érzi magát. A szerelme helyiségekkel odébb ismét szembesül a betegségével, s ő magára hagyja, csak mert nem bírja elviselni a tudatot, hogy egyszer talán egymagára hagyja ebben a világban és belép egy teljesen másikba. Egy olyanba, ahol nem lesz pitvari sövényhiány. Nem lesz a régi énje. És nem lesz Changbin. 

Vele kellett volna maradnia ― ezzel a gondolattal szapulja önmagát, pedig már megfordult a céljával. A kezei között forró poharakat szorongat. Az egyik világos színű folyadékot rejt ― koffeinmentest ―, ám a másik sötét színű és erős; néha nagyokat kortyol belőle. A két kávé társaságában befordul a jól ismert folyosóra. 

Nyugalmas. 

Fehér. 

Menta zöld. 

Csendes. 

Csikordul valami.

Egy tolószék volt.

A gyomra megint remegni kezd és idegesen húzódik össze. Kényszercselekvés, azonban még egy égető korty folyik le a torkán. A léptei hangosnak tűnnek a szótlan ridegségben. Túlságosan hangosnak. Bántják a fülét. Akaratán kívül válik lassabbá a mozgása, mintha lopakodni szeretne a kihalt helyiségen át, akár az űzött vad.

Hiszen ezt csinálja.

Menekül a félelmei elől.

Elér egy ajtóhoz. Kétszáztizennégyes. A számok megfakultak már, az utolsó kicsit csálén tapad a préselt fa felülethez. Gyanítja, hogy néhányszor visszaragasztották. Lenyomja a kilincset és átlendül a küszöbön, aztán olyan sietve csapja be a bejáratot, mint amin utána tódulna ezer szörnyeteg. 

Kizárja a külvilágot, újra együtt vannak. Jisung és ő. Egyedül. Egyedül ketten.

― Sajnálom, hogy... ― kezd bele a szokásossá vált szövegbe. Tényleg így érez, igazságtalannak tartja, hogy ő helyet változtathat és szabad lábon közlekedhet, ameddig a barátja ágyhoz kötve várakozik. 

― Sajnálod, hogy elmentél. Tudom-tudom. Felesleges, Binnie. Nincsen semmi baj. Mikor fogod megérteni, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül használhatod a lábaidat? Azért vannak, vagy tévedek?

A szőke tincsek tulajdonosa enyhe dorgálással szakítja félbe a mondandóját. Changbin elhallgat, mert most ezt kell tennie, és inkább csendben leül a párja ágyának szélére. A kisebb nem szerette volna leteremteni, de néha szükségesnek gondolja helyrerakni a fekete szerteágazó ideáit. Túl sok ideje van gondolkodni, és ha gondolkodik állandóan ehhez hasonló önmarcangolásba kezd. Jisung az alsó ajkára harap. Elveszi a felé nyújtott papírpoharas kávét, ám csak a nem messze álló éjjeliszekrényre pakolja, hogy a tenyerét Changbin takarón árválkodó kézfejére fektesse. Ő kérdőn néz oldalra. Szembetalálja magát Jisung mélységeket megtestesítő szemével, amikben az érzelmek örvényként kavarognak. 

Szerelmes, és fél. 

Félti Changbint.

Legfőképpen saját magától.

Helyenként sebesre harapdált ajkai a fiú homlokára nyomnak egy könnyű puszit, és szótlan szemkontaktusban marad vele. Óvatosan csippent fel egy sötét hajtincset, mert azok piszkálása mindig komfortos hangulatot teremtett a barátja számára, az ujjaikat pedig egymás közé csúsztatja. Hallgatagok mind a ketten, valójában egy pillantás többet mond a világ összes valaha kiejtett szavánál.

― Hyung ― suttogja a szőke komoly tekintettel ―, minden rendben.

Changbin szeméből útjára szökik az első elveszett könnycsepp.