Dramione: The past doesn't matter

12.fejezet

Hermione szemszöge:

Amit Anita mondott teljesen lefagyasztott.Eldicsekedett azzal,hogy lefeküdt Dracoval.Az ÉN Dracommal! Először nem hittem neki,de mutatott egy videót,ami bebizonyította a történteket.Amikor megláttam,sokkot kaptam.Nem tudtam gátat szabni az érzelmeimnek.

Feldúlva siettem Malfoy irodájához.
Amint oda értem,szinte kivágtam az ajtót.Könnyes szemekkel a nyakába ugrottam.Az ajkaink elkezdtek közeledni egymáshoz.Már majdnem megcsókoktam, amikor lekevertem neki egy hatalmasat.Ő csak értetlenül nézett rám.
- Nem érdekelnek a magyarázkodásaid!Nem érdekelnek a kifogásaid!Csak azt mond meg nekem,hogy MIÉRT?!-folytak le a könnyek az arcomon.

- Mit miért?-kérdezett vissza.Na ezt utálom.Utálom,amikor tudja valaki,hogy miről van szó,és hazudik.A szemembe hazudik.

- Ne játszd meg magad!Tudod te,miről beszélek!De ahogy látom,nincs mondani valód.Rendben Malfoy.Így is lehet.Látom neked teljesen mindegy.-mondtam,majd becsaptam magam mögött az ajtót.

Gyorsan a mosdóba siettem.Egy pálca suhintással eltüntettem a sírást és a pirosságot az arcomról.Kijöttem a mellék helyiségből,majd a főnökhöz mentem,hogy szóljak neki,hogy szabadságot szeretnék kivenni.
Mr.Arbacle kedves volt,és elengedett két és fél hétre.

Egyből haza siettem,és össze pakoltam a cuccomat,és már indultam a reptérre,hogy vissza menjek a francia fővárosba.Amint leszállt a gép, taxit hívtam,és indultunk.Út közben megkérdezte a sofőr,hogy mi a bajom.
Válaszul csak annyit mondtam,hogy az egyik rokonom súlyos beteg.A férfi megértően bólintott.Mikor megérkeztünk az úti célhoz,kifizettem az összeget,és már fel is rohantam a lépcsőn a lakásomba.

Ahogy beléptem, rögtön bedobtam magam az ágyba,és nem törődve semmivel, sírni kezdtem.Végre kiereszthettem minden fájdalmamat.
Nem érdekelt,hogy hallják-e a szomszédok.Semmi nem érdekelt.Csak sírni akartam egészen addig,amíg ki nem szárad a szemem. ~Tudtam én,hogy ez túl szép ahhoz,hogy igaz legyen.Hogy is bízhattam meg benne?
Éreztem,hogy ez nem fog sokáig tartani.Semmit nem változott.Ugyan az a nagyképű,önelégült,egoista maradt,aki az ujja köré csavar egy lányt,leveszi a lábáról, magáévá teszi,kidobja,majd soha többé nem néz felé.Hiszen annó ugyan ezt csinálta a Roxfortban is.Lefogadom,hogy velem is így végződött volna,csak én hamarabb leléptem.De nem értem,miért pont Anitával?Miért épp azzal a hisztis nővel kellett? Istenem mond,hogy ez csak egy rémálom! Könyörgöm!~ Addig zokogtam,amíg elnyomott az álom.

Másnap rosszul keltem.A szemem vörös volt a sok sírástól.Kimentem a konyhába,és főztem magamnak egy teát,majd kiültem az erkélyre.Láttam Párizs ébredő arcát:ahogy az ember járnak-kelnek,ahogy az autók mennek jobbra-balra.Az Eiffel-tornyot megvilágították a felkelő Nap sugarai.
Gyönyörű,békés és megnyugtató volt.
Aztán eszembe jutott valami. ~Itt élek a szerelem városában,de nincs mellettem a szerelmem,aki megcsókol,átölel, megfogja a kezem...~
Ismét egy feltört belőlem egy erős zokogás. ~Egyszerűen nem bírom kiverni a fejemből,minden egyes vele töltött időt.A találkozást,a repülő utat,a szállodai estét,a sétákat,a csókokat,az ott alvásokat.Pedig tegnap jöttem el Rómából...és még is... Annyira hiányzik.Nem bírom tovább.Beszélnem kell vele.Nem!Nem fogok! Hiszen ő csalt meg.Neki kell bocsánatot kérnie,nem nekem.~ Végül rá vettem magam,hogy befejezzem a sírást,és lekössem valamivel a figyelmemet.
Mint mindig most is az olvasás mellett döntöttem.A könyv,amit aktuálisan olvastam,az is szerelemről szólt,és nagyon hasonlított,a mi történetünkhez.

Ebben a storyban is két ember utálta egymást,majd évekkel később találkoztak,össze jöttek,veszekedtek,szét mentek,majd megint össze jöttek,és a végén össze házasodtak.Az olvasásomat egy bagoly szakította félbe,amint kopogtatott az erkély ajtaján.
Beengedtem a madarat az ajtón,és elvettem tőle a leveleket.A szüleimtől és a húgomtól jöttek.Először a tesóm levelét néztem meg.