Dramione: The past doesn't matter

14.fejezet

Hermione szemszöge:

A sírást abba hagyva,ránéztem a fali naptáromra.Megláttam,hogy aznap kell bemennem a kórházba,a leleteimért.Kipattantam az ágyból,és lecseréltem a mackót egy farmer nadrágra,majd felvettem még egy vastagabb pulóvert.Felhúztam a cipőm és magamra kaptam egy dzsekit.Elindultam.Viszonylag hamar végeztem.Épp kifele igyekeztem,amikor egy régi baráttal futottam össze.Sallyvel.A Darv lánnyal már a Roxfortban is jóban voltunk,csak titokban tartottuk,hisz íratlan szabály,hogy egy Griffendéles nem lehet jóban egy Mardekárossal.
Nem sokat változott.Ugyan az a szép,barna bőr; hosszú, göndör,szőkés-barna haj,vékony alkat,amit egy kerek fenék emel ki.De,ahogy ránéztem,ijedtséget, félelmet,de ugyan akkor megkönnyebbülést olvastam le az arcáról.
- Szia Sally!

- Szent Merlin!Szia Hermione!Jó,hogy itt vagy,már teljesen a megőrülés szélén állok.-temette az arcát a két tenyerébe.

- Minden rendben?

- Velem minden oké,de...de...-nem bírta befejezni.

- De mi az?-kérdeztem vissza kicsit félve.

- De Draco nincs jól.-mondta,majd sírni kezdett.

- Hogy mi van?!-törtem ki én is.-De,de mi történt vele?Mit keresel itt?És ő hol van?-estem pánikba.

- Gyere,ülj le!Elmondom!Meglátogattam Dracot Rómában.Mindent elmondott.Aztán úgy döntöttünk,hogy utánad jövünk.
Ma, beszélni akart veled,de te elküldted,-ennél a mondatnál lehajtottam a fejem-és mikor haza ért,teljesen össze omlott.Nem láttam még soha olyan idegesnek,mint ma.
Mikor lenyugodott,elment és bezárkózott a fürdőbe.Aztán nem jött ki.A kádban feküdt esztméletlenül.
Kihívtam a mentőket,és most itt vagyok.Az orvosok nem mondanak semmit.-fakadt sírva a szöszi csaj.

Mikor befejezte,már én sem bírtam tovább magamban tartani a könnyeimet.Egymásra borúltunk,és úgy sírtunk tovább.Egy kis idő múlva megjelent az orvos,nyomában két nővérrel,és és egy hordággyal,amin az én szőkém feküdt.Amint megláttam, ordítani kezdett a belső énem.
- Doktor úr!Kérem,mondja,mire jutottak!-rontottam rá a dokira.

- Hölgyem,kérem nyugodjon meg! Sikerült stabilizálnunk az állapotát.
Nagyon kicsi volt az esélye annak,hogy túléli,de végül kitartott és sikerült neki.-szólt nyugodt hangnemben a férfi.

- Mit jelentsen,hogy kicsi volt az esély arra,hogy túléli?-kérdeztem remegő hangon.

- Nos,úgy tűnik,hogy a fiú öngyilkosságot akart elkövetni,amit áram ütéssel akart elintézni.

Teljesen lesápadtam.Egy hang sem jött ki a torkomon.Leblokkoltam.Az agyamon ezer,meg ezer gondolat futott át,hogy vajon miattam tette-e meg.Az érzelmeim eluralkodtak rajtam,és ezt egy picit durván fejeztem ki.
- Be akarok hozzá menni!-mondtam ellent nem tűrő hangnemben.

- Nem lehet.Nem engedem.

- Látnom kell...muszáj látnom.

- Kisasszony,kérem...-de nem bírta befejezni,mert félbe szakítottam.

- Nem érdekel,hogy nem lehet.Ha nem enged be,én eszküszöm,hogy...-most viszont én szakadtam félbe,mert két férfi hátulról megfogott,és elkezdtek rángatni a kijárat felé.- Be kell mennem hozzá! A barátnője vagyok!-ordítottam el magam teli torokból.A szemem sarkából láttam,hogy Sallyt is elkezdik kihurcibálni.

Mikor az ajtóhoz értünk,szinte kidobtak rajta minket.Erőtlenül estünk mind ketten a földre.Soha nem éreztem még annyira megalázottnak.
Ott feküdtünk mind ketten a fűben.
A barátnőm a szomorúságtól,én pedig az idegességtől remegve álltam fel.A lány átkarolta a vállam,és úgy indultunk ki a fő kapun.Kerestünk egy eldugott helyet,majd elhopponáltunk.
Amint földet értünk a lakásomon, kimentem a konyhába egy kis vízért.Vissza menten a nappaliba,majd újból sírni kezdtem.
- Sally,kérlek mondj valamit!-szóltam a lányhoz elcsukló hangon.