You're Not Alone

Part 2

Hank

2038. November 11.

Reggel nyolc órakkor ébredtem fel ismét, és a konyhába menet egy igen érdekes kép fogadott. Connor a földön feküdt, rajta pedig Sumo aludt teljes nyugalommal. A reggeli napfény a fiú arcába világított, de őt egy cseppet sem zavarta. Próbáltam minél kisebb zajt csapni, de Sumo kutya, őt nem lehet átverni, így mikor felemelte a fejét Connor is felébredt. Csak egy fehér ing volt rajta. A tegnap este történtek óta egész másképpen nézek rá. Gyorsan elkaptam a fejem mikor megmozdult és kinyitotta a szemét, Sumo pedig lemászott róla és a tálkájához ment, hogy egyen valamit.
- Jó reggelt! Remélem Sumo nem nyomott nagyon össze. – köszöntem és nekiálltam kávét csinálni.
- Jó reggelt...nem, megvagyok. – tápászkodott fel nyűgösen. Az inge elcsúszott egy kicsit így beláttam a mellkasára, a haja pedig össze-vissza állt és egy tincs a szemébe lógott, ami mosolygásra késztetett, viszont a fantáziám egész más felé kalandozott, így gyorsan elkaptam róla a tekintetem mielőtt észrevette volna.
- Használhatnám a fürdőszobát? – kérdezte megállva az asztal mellett. Csak egy bólintással feleltem mire elindult az említett irányba. Nyugtalanító gondolatok ezrei tódultak az agyamba és képtelen voltam szabadulni tőlük. Már ott tartottam, hogy bemegyek Connor után és letépem róla azt az egy szál inget.
- Picsába! – csaptam le mérgesen az asztalra a kávésbögrét. Nem sokkal később Connor jött ki a fürdőből ekkor már teljes felszerelésben.
- Elmegyek Markushoz, este majd benézek... – indult az ajtóhoz.
- Héj Connor... – szóltam utána, mire visszafordult és barna szemeit egyenesen az enyémbe fúrta. – Mi lenne ha találkoznánk Gary hamburgerezője elött mikor végeztél? – láttam, hogy egy halvány mosoly fut át az arcán.
- Rendben Hank! – bólintott, majd kilépett az ajtón.

Miután a recepciós android ismerősként üdvözölt, bementem Jeffrey irodájába aki éppen az előtte lévő képernyőt bámulta nagy hévvel, de az ajtónyitódásra rögtön felkapta a fejét.
-Szevasz Hank, már vártalak! – vigyorgott az asztala mögül.
„Ha tudnád mi történhetett volna tegnap este most nem ezt mondanád” — gondoltam magamban.
- Visszaengedsz? – kérdeztem megvakarva a tarkóm.
- Természetesen, de csak hogy tudd igen csak megsértettél azzal, hogy csak úgy leléptél, nehéz lesz kiengesztelned! Kezdhetnéd azzal, hogy megírod a jelentést. – erre csak egy morgással adtam választ, majd a jelvényt és a fegyvert visszavéve kiléptem. Ránéztem az asztalomra, ami ugyanúgy állt mint eddig. A jelentésem megírása után elindultam a találkahelyünkre. Gary ugyanolyan nagy örömmel várt és szolgált ki mint mindig. Megálltam az egyik asztalnál és beleharaptam a hamburgerbe, mikor Connor megjelent. Megállt mellettem és az asztalra támaszkodott.
- Jó étvágyat Hank! – mondta, mire csak bólintottam.
- Visszament az örsre? – kérdezte, mire megint csak egy bólintás volt a válasz. Ezt a beszélgetést nem egészen így képzeltem el.
- Jeffrey életében először rendes volt. – motyogtam két falat között.
- Na és veled mi a helyzet? – kérdeztem egy újabb harapást megelőzően.
- Markus próbálja a kezében tartani a dolgokat, de nem könnyű. – nézelődött miközben beszélt.
- Szóval...ez a Markus, tényleg egy Isten? Pár szótól deviáns leszel? – kérdeztem érdeklődve.
- Nem, valójában nem ő tartott életben... – hírtelen a távolba meredt.
“Sosincs benned kétség? Sosem tettél semmilyen ésszerűtlen dolgot? Mintha valami lenne benned? Ami több mint amit beléd programoztak?”
-Maga volt Hank! – nézett rám, mire meglepődve kaptam fel a fejem. – Maga úgy bánik velem mint egy emberrel, nem úgy mint mások. - Itt bekúszott az elmémbe egy jelenet, mikor a hídnál voltunk.
„Az leszek ami maga akar, hadnagy!” mondta akkor éjjel, aztán mikor Kamski házában voltunk.
„Lelőtted azt a lányt a kurva életbe...
Az egy lánynak álcázott gép volt és én is csak egy gép vagyok, mégis mit gondolt?
Azt hittem, hogy te...” – aztán felidéztem mikor meghalt a tévétoronyban, szomorú voltam.
-Tudtam, hogy minden rossz döntésem után csalódott lesz, de nem értettem mit érzett, mikor mérges lett rám...akkor még nem nyitottam fel a szemem. – hallgatott el, én pedig lettem a kezemben lévő hamburgert és sóhajtva támaszkodtam az asztalra.
- A CyberLifenál beszéltem a fiamról...minden alkalommal mikor meghaltál és visszajöttél rá gondoltam... – itt a vállára tettem az egyik kezem, ő pedig érdeklődve figyelt.
- Számos Connor van a CyberLifenál, de ezek közül csak az egyik deviáns... – közelebb léptem tenyerem pedig az arcára tettem – többé nem akarlak elveszíteni. – egy pillanattal később már az ölelésembe simult bele. Minden szavamat komolyan gondoltam, fontos lett nekem. Kis idő múlva kibújt a karjaim közül, de a vállait még mindig fogtam.
- Tudta, hogy minden alkalommal mikor meghalok, az emlékeimet feltöltik az utódomnak is. Honnan tudta, hogy én vagyok az igazi Connor? – kérdezte érdeklődve megejtettem egy félmosolyt.
- Öreg vagyok, de nem vak. Leolvastam a sorozatszámod. – kacsintottam rá mosolyogva. – kezdetektől fogva tudtam ki az igazi, hacsak nem cseréltetek kabátot harc közben...csak szórakoztam egy kicsit... – amint ez kimondtam a kólás pohár csapódott a fejemnek mire elnevettem magam.
- Bazdmeg Hank! – nevetett ő is ami egészen jól állt neki, eddig nem igazán láttam.
- Vigyázz a szádra android! – dorgáltam meg még mindig nevetve.
- Szóval...hazajössz velem? Vagy visszamész a CyberLife-hoz? – kérdeztem kiszürcsölve a maradék kólát a pohárból ő pedig igencsak gondolkozóba esett.
- Nem, nem akarok megint csak egy gép lenni! – nézett rám.
- De dolgozni azért akarsz? – kérdeztem és kidobva a szemetet a kocsi felé indultam.
- Munkát adni Jeffrey is tud! – mondta lemaradva mögöttem.
- Akkor jössz? – néztem hátra ő pedig vidáman bólintott.