Hajnali Vallomás

1.Jonas Bumm

Sokszor ültem a hideg kövön.  Nyáron akár hajnalig is képes voltam ott ülni és csak nézni az utcát. A csendet. Merengős fajta vagyok. Az a lány, aki fiúkat utasít vissza, hogy inkább a fejében elképzelt sokkal rózsaszínűbb álompasival éljen egy luxus villában.  Az a fajta, aki egy apró vitát is világvégeként él meg az ágyon sírva, miközben azt üvöltözi, hogy utálja az életét, holott egyértelmű, hogy ez hazugság. 

Sohasem szégyelltem, hogy megélem az érzelmeimet. Az utolsó cseppig felhasználom őket, nem akarok "semmit" érezni és nem akarok félig érezni. A fájdalmat, a boldogságot, büszkeséget és a szerelmet is teljesen át akarom élni. Undorító, filmbe illő módon, akarok érezni és létezni. Már gyerekként sem szerettem a szokásos dolgokat. Nem akartam babázni és nem akartam lányokkal barátkozni a balett órákon. Minden gyerek utálja a brokkolit, így én csak azért is minden vacsorára párolt brokkolit kértem, hogy kitűnjek és ne legyek átlagos. Végül, annyira próbálkoztam, hogy már orvosokhoz vittek a szüleim. Annyira furcsa voltam, más mint a többi lány a baletton, hogy a szüleim megijedtek. Az orvos végül Anyáék szemébe mosolygott és kedvesen úgy felelt "csak feltűnési viszketegség, próbáljanak meg több időt vele tölteni".  

Így hát, Anyáék több időt töltöttek velem. Kirándulás, társasjáték est és unalmas grill partik a szomszédokkal. Na jó, igazából azok nem is voltak unalmasak. Nem sokára visszatérek rá, hogy miért nem. A lényeg, hogy valamikor a tini éveim elején végre felfogtam, hogy hiába minden próbálkozás, teljesen normális és átlagos vagyok. Talán igaza volt az orvosnak, hiszen mindenem meg volt. Szeretet, játékok, boldogság, egészség. Én mégis figyelmet szerettem volna. Egyke gyerek lévén, egyszerűen azt hittem, hogy körülöttem forog a világ, de idővel kezdett leesni, hogy ez egyáltalán nem így van. Sőt, arra is rájöttem, hogy a Világ nem, hogy nem körülöttem forog, de simán tovább mozogna nélkülem is. 

Ekkor kezdtem a gondolataimba menekülni.  Itt vagyok 16 éves koromban. Nem járok szakkörre, nincs legjobb barátnőm, és az első és egyetlen fiúm sem a foci csapatkapitánya volt, hanem csak egy egyszerű fiú, csíkos felsőben bioszról. De egy dologban kicsit mégis különleges voltam. Nem magamnak, nem a Világnak és nem is úgy, ahogy elképzeltem gyerekként. De én voltam az egyetlen ember, akiben Nick Jonas igazán megbízott. 

Ezt még akkor nem értékeltem, utólag meg persze mint, mindenki én is átértékeltem a saját dolgaimat. Szokták mondani, "ha tudom, hogy elesek, akkor előbb leülök". Hát én még csak nem is sejtettem, hogy mennyire különleges és nem átlagos dolog, a színtiszta bizalom két ember között. Nyálas és filmbe illő jeleneteket kergettem, pedig a válasz rá, hogy miért vagyok különleges ott volt az orrom előtt. A bizalom, olyan kincs, ami mindig különleges és sohasem, egy ember esetében sem ugyanolyan. Ő pedig igazán, kérdés nélkül és akaratlanul megbízott bennem. Én pedig mindent tönkre tettem. 

Talán kezdjük ott, ahol az egész kezdődött. Gyermekéveim legszebb nyári szünet első napja volt, én pedig már akkor izgatottan vártam a szeptemberben kezdődő első osztályt. Persze féltem. A lányok a balettról terveket szövögettek, hogy majd egymás mellé ülnek és egyen fizurát kérnek a szüleiktől. Nekem pedig nem volt egy árva lélek sem, akihez szólhattam volna. Leszámítva a szüleimet. Szóval éppen a vacsorámat ettem, azt a finom párolt brokkolit, amit ma már nem tudok megenni, amikor csengettek. Egy kedves,fiatal házaspár volt, ahogy láttam a konyhából kukucskálva, egy szép cserepes virágot nyújtottak Anyának. Ők voltak az új szomszédjaink. 

Másnap egy igazán forró nyári nap volt, Apa pedig felállította nekem a felfújhatós medencét. Ki se jöttem ebédig a vízből. Aztán Anya így szólt, miközben az utolsó hús falatokat is megettem.