A falka |Befejezett|

18. Újra együtt

A napok, csak teltek, de En nem tért vissza. Már vagy egy hónap is eltelhetett, bár nem tudom, mivel nem számoltam a napokat. Teljesen magamba zuhantam. Képtelen voltam bármit is csinálni. Első hétben még kerestem. Az egész erdőt bejártam, de nem volt sehol. Alfa azt mondta, hogy másik megyébe ment és azt is, hogy egy ideig nem fog vissza térni és, hogy nyugodjak meg. Az utolsót a düh rohamaimra mondta, ugyanis folytatódtak és egyre durvábbak lettek. Nem tudtam uralkodni magamon. Semmi nem változott. Sőt! Rosszabb lett. Első pár napban megszűnt, de ahogy nagyobb lett rajtam a nyomás egyre többször jelentkezett a roham. Volt, amikor farkasoknak estem, és akkor mindig úgy keltem, hogy megvagyok kötözve. Volt olyan, hogy egy nap vagy 20-szor kaptam dührohamot. Nem mindig voltam a falkában, ezért senki sem tudta, hogy olyankor mi történt velem. Csak annyit, hogy kinyírtam pár szarvast. Hihi. Egyébként nem volt olyan hét, hogy ne lettem volna tele sebekkel. Ez történ ebben az egy picike hónapban.

Lassan kezdtem feladni, majd ezzel együtt a rohamaim is egyre kevesebbszer fordultak elő. Alig ettem, ittam, és aludtam valamit. Ha aludtam is, rémálmaim voltak. Arra, hogy mi volt benne nem emlékeztem, mert amint felkeltem, elfelejtettem. Valószínűleg azért, mert sikongatni kezdtem.
-Hol a francba vagy? Mi a fenének nem tolod haza a hátsód? - sikongattam, mert már üvöltésre nem volt energiám.
-Sssssh! - futott ki a húgom a barlangból. Nos. Ez is egy történet, hogy miért voltam kint. A falka szerint álmomban beszéltem, sikongattam, meg hasonlók. Ez nekik nem volt valami jó, ezért kitették a "szűrömet", így a fa alatt (ahol meg voltam kötözve) alhattam. Meg miután felriadtam, s elkezdtem sikoltozni - megelégelték. Viszont mindig váltogatták egymást, hogy ki jön hozzám ki. Azon az éjjszakán a húgom volt a soros. Már nem mutattam neki a "kemény nővér" énem, aminek először örült, (persze csak azért, mert így biztos lett benne, hogy vannak érzéseim) viszont az utóbbi pár napban vagy egy hétben már nagyon elege lett. Folyamatosan szídta Sakit, és ő is elkezdett dühöngeni, csak ő nem úgy, mint én. Ő hogy is mondjam... Emberibben. Vissza térve arra az éjszakára: oda jött hozzám és a hátamat kezdte el simogatni, miközben legugolt mellém.
-Nyugodj meg! Nem sokára itthon lesz - próbált nyugtatni. Hulla fáradt volt, mert az elmúlt napokban ő sem aludt valami jól. Az lett a baja, hogy kemény a föld. Őszintén, ezzel én sem tudtam vitatkozni. Nem is állt szándékomban. Mind a ketten idegileg a szélén álltunk, csak ő majd' fel robbant, én meg majd' bele őrültem az egész helyzetbe.
-Most már jobban vagy? - kérdezte, amikor már sikerült egy kicsit megnyugodnom.
-Igen, azt hiszem - válaszoltam. -Te?
-Ideges vagyok. Ha vissza jön tanítsd meg rá, hogy a gondok elől nem mindig jó elmenekülni. Azokat meg kell oldani.
-Bölcs vagy hugi! - öleltem meg fáradtan. Em vissza ment aludni, én pedig fentmaradtam, és a csillagokat kezdtem el pásztázni (már amennyit láttam a fáktól).
Holnap elmegyek és megkereslek. Ígérem! - gondoltam, kijelentésem a farkasomnak szánvam. Bíztam benne, hogy ettől, majd megjön a "hangja", ám ez nem történt meg. Csalódottan feküdtem vissza a földre...

Másnap reggel mikor felkeltem még senki sem volt fent. Úgy döntöttem, hogy elmegyek a tisztásra fürdeni, mert már vagy két napja nem tettem meg ezt a tevékenységem. Kipihentnek, fittnek és jókedvűnek éreztem magam, ami egy kicsit furcsa volt. Egyébkét még koszosnak, büdösnek és farkas éhesnek találtam magam. Elindultam hát a legrövidebb úton, mely a tóhoz vezetett. Út közben megpillantottam egy szarvast. Nem számítottam rá, de "megváltoztam". Vagy inkább úgy fogalmazzak, hogy átváltoztam? Mindenesetre nagyon meglepett, amikor már a döglött szarvast kezdtem el szét tépni. Emlékeztem mindenre és ez fura volt. Nem voltam dühös sem, ami mégfurább volt.
Most nem mehetek el! - parancsoltam magamra magamban, miközben a friss húst kezdtem el enni. Nem igazán törődtem azzal, hogy hogyan eszem meg. Mikor megvadultam néha meg is ettem a döglött szarasokat. Akkor nem voltam ura önnmagamnak, így könnyen megettem a zsákmányom nyersen is. Az óta pedig megszoktam. Első alkalommal kihánytam, de akkor már semmi bajom nem volt vele.
Hirtelen bevillant valami. A szüleim és Patrick. Már csak halványan emlékeztem rájuk, ami elszomorított. Eldöntöttem, hogy kívülről megnézem a vonatot (nem akartam rohadó emberek közt sétálgatni). Elkezdtem futni arra felé. Már nagyon, de nagyon régen jártam arra, ezért csodálkoztam is, hogy nem tévedtem el. Kiléptem a tisztásra, ám ami fogadott vissza hozta a régi énem. Megvadultam. Amit láttam az nem más volt, mint a semmi. Ami azt jelenti, hogy jártak itt, és nem kutatták fel az erdőt. Bár honnan is tudhatták volna, hogy két ember túlélte? Nem voltam mérges. Ez már egy ösztön volt, ami védett engem és másokat. Azt gondoltam, hogy elveszítem a fejem és semmire sem fogok emlékezni. Viszont ez nem így történt. Megláttam magam előtt Patrick képét.
Vajon hol lehet most? Hogy van? - tettem fel a kérdéseket. Majd még egy valami bevillant. Az álmom.
-Még ki sem derítettem, hogy mi ez az álom - suttogtam, majd elkezdem sprintelni haza.