A falka |Befejezett|

11. Bolyongás

 Úgy döntöttem, hogy vissza megyek délnek aztán elmegyek keletnek, amerre a húgom lefordult. Reméltem, hogy megtalálom és útközben nem tévedek el.
Lassan kezdett lemenni a nap, de Enepey lehetett vagy 10-15 kg. Megpróbáltam futni, de hamar elfáradtam tőle. Mivel tavasz volt, ezért tovább fent maradt a nap, ami azt jelentette, hogy olyan hét óra körül lehetett. Jó sokat futottam odafele menet, mert sétáltam olyan 2-2 és fél órát mire megtaláltam az utat, amerre Emily ment. Elmentem arra és akkor láttam meg, hogy mennyire meredek.
Távolabbról nem tűnt ennyire meredeknek - gondoltam magamban. Óvatosan tettem meg ezt a szakaszt, viszont így se sikerült egy kis megcsúszás nélkül leérnünk. Kb a felénél lehettünk, amikor hátra estem és csúsztam pár métert. Nagy bajom szerencsére nem lett. Csak egy kis horzsolást szereztem a kezemre, ami a fejemen tátongó sebhez képest semmiségnek tűnt. Mire leértünk teljesen kipurcanva fektettem le a földre Enepeyt.
-Sajnálom drága Enepey, - ültem mögé és simogattam -de holnapig ki kell bírnod. Most ezt kihúzom belőled, - mutattam az agancs darabra - aztán bekötözöm. Ígérem óvatos leszek és amennyire lehet gyors. Szeretlek kicsi farkasom - pusziltam a nyakába. A nadrágomból téptem egy kis darabot, hogy a koszos kezem ne érjen a nyílt sebhez. Az egyik kezemet a sebhez közel helyeztem el, a másikkal, pedig megfogtam az agancs maradvány végét. Óvatosan kezdtem kihúzni, de annyira rossz volt hallani, hogy nyüszít. Olyan 5 perc telhetett el, miután sikeresen eltávolítottam belőle az agancsot. Eldobtam jó messzire, hogy ne is lássam, aztán a felsőm hastájékát letéptem, majd azzal bekötöztem.

-Hototo! Drágaságom! Most leveszem a pofidról az anyagot, viszont cserébe kérnék valamit! - itt egy kicsit elhallgattam, arra várva, hátha válaszol. Mivel ez nem történt meg, ezért folytattam. -Ha lehet ne tegyél bennem most kárt, ha szeretnéd, hogy tovább tudjalak majd reggel vinni. Így is nehéz voltál, meg a sebek is a kezeimen rossz helyeken vannak, szóval légyszi ne nehezítsd meg a dolgom! Köszönöm! - nyomtam egy puszit a pofijára, miközben levettem róla a textilt. Azt a kezemre helyeztem, ahol megharapott, majd óvatosan mellé feküdtem. Először morgott egy kicsit, de miután megbizonyosodott arról, hogy nem bántom, abba hagyta. Elkezdtem simogatni, majd szép lassan álomba merültem. Az álmom ugyan az volt, csak annyival lett kiegészítve, hogy amikor elkezdtem sikongatni Saki, vagy is Enepey megjelent ott ahol a vonat elütötte a szüleim, és nagyon rosszul nézett ki. Tett felénk 2-3 lépést, majd össze esett és elpusztult. Erre felriadtam, és ugyan azt kellett csinálnom, mint először is, mivel most is sikoltottam. Egész végig csukva volt a szemem, de tudtam, hogy fennt van a nap, mert éreztem bőrömön sugarait, ami át tört az erdő sűrű lombján keresztül. Miután megnyugodtam, átnéztem a kezem alatt - ami a térdeimet karolta át - és észre vettem, hogy a farkasom megint engem bámult. Pillantása vad volt, és üres. Pár perc múlva vissza helyezte a fejét a földre.
-Remélem nem ilyesztettelek meg -mondtam. Egy ideig csendben voltam, majd újból megszólaltam:
-Szerintem indulhatunk - álltam fel, majd a kölyök felé fordultam, hogy felvegyem. Mikor lehajotam elkezdett morogni, ezért a biztonság kedvéért lekaptam a kezemről a kötésem, majd azzal bekötöttem újra Saki száját.
-Tudod mennyire sajnálom! - mondtam, mikor elkezdett nyüszíteni. Felkaptam, majd tovább haladtam keletnek. Miközben sétáltam megpillantottam egy ruhából szakadt textil darabot. Mivel nem volt több másfelé, ezért arra gondoltam, hogy Emily beakadhatott abba a bokorba, amin lógott az ismerős színű anyag. Miután befejeztem ennek tanulmányozást, tovább haladtam kelet felé.
Több órája gyalogolhattam már, amikor úgy döntöttem, hogy megyek tovább délnek. Arra fele több kidőlt fa volt, de úgy éreztem, hogy arra van a helyes irány. Elfordultam arra és mentem tovább. Egész úton egy kicsit lejtett az út, itt pedig folyamatosan emelkedett.
Már eljöhettem olyan messze, hogy ne a tisztásra érkezzünk - gondoltam magamban. Elkezdtem felfelé gyalogolni, és a talaj alattam egyre emelkedett. Gyorsabban, mint ahogy lejtett. Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy egy dombra, vagy akár egy hegyre tartunk fel.
A farkasok jobb szeretnek a magasban lenni, mint lent szerintem - gondoltam. Miközben sétáltam, folyamatosan beszéltem Enepeyhez.Néha még dúdoltam is neki. Ha ezzel a tevékenységemmel boldogítottam szegény farkasom, (nem a legjobb a hangom) akkor mindig azt dúdoltam, amit ő is, amikor még nem volt megvadulva.
-Lassa lehet, hogy megérkezünk. - jelentettem be, mikor láttam, hogy kezdenek ritkulni a fák.