Utálom?✔️

Bevezető

-Mackenzie,látod azt a fiút?-kérdezte anya a Facebookot görgetve.
Otthon ültünk,és a világ legszánalmasabb módján bámultuk a monitort,mintha nem lett volna jobb dolgunk. A nap lemenő gyér fénye megvilágította szőkés,hosszú hajamat.
Előrébb szerettem volna dőlni puha, matt fekete székemben -hogy jobban lássam a srácot-de az recsegve-ropogva jelezte ellenállását.
Anya sóhajtott egyet,és kopogni kezdett az asztalon. Siettetett. Mint mindig.
Édesanyámmal nem volt valami jó viszonyunk. Amolyan 'szeretlek,de adjunk egymásnak teret' kapcsolatnak örvendhettünk.

-Azt,aki egy virágot tép ki a földből?-kérdeztem végül. Hajamat a fülem mögé tűrtem idegességemben,úgy meredtem tovább a srác képére.
-Igen. Mit gondolsz róla?-bólogatott hevesen.
Egy perce átfutott az agyamon,hogy anya barátot akar nekem találni, de végül elhessegettem ezt a gondolatot. Kint két kutya kezdett hangos ugatásba. Lehet,nekik sem tetszett édesanyám kérdése.
-Azt,hogy környezetgyűlölő-vágtam rá. A kutyusok csak nem akartak lecsillapodni, ezért anya felállt, és becsukta az ablakot,miközben zsörtölődve hozzátette:-Sophie néni  már megint összeeresztette azt a két korcsot.
Kissé fájt a megjegyzése,mégis csak két aranyos jószágról beszélt így.
Anyu visszaült a gép elé,meg se hallva felhorkanásomat.
-Nos. Ő itt Gabriel. Az ő apukája a barátom. És hamarosan összeházasodunk-magyarázta naivan.
-Mi? És nekem erről miért nem szóltál?-értetlenkedtem,és alig bírtam ki,hogy ne álljak fel,és vessem le magam a fehér, nagy ablakból.
-Most szóltam-biccentett,és hátradőlt a székben.
- Eléggé gyerekes vagy, felnőtt anyuka létedre-motyogtam.
-Mackenzie. Holnap összeköltözünk,szeretném ha megbékélnél a helyzettel-simította meg a karomat. Nem volt valami finom tapintása,sokkal inkább érdes. A múlt béli csalódásai tehették ezt tenyerével.
-NEM!-jelentetem ki talán túlságosan is hamar.
-Gabriel biztos nagyon kedves,ahogy Dave,az apja is-mélázott,és a távolba pillantott.
-NEM,nem és nem! Fogadjunk,hogy ők költöznek ide!-láttam át tisztán a helyzetet. Nem szűkölködtünk ugyanis pénzben,és ez sok férfinak imponált.
Jól megtanultam már az évek alatt,hogy az ember kilencvenhét százaléka csak a vagyonra pályázik.
Elkeserítő,és szánalmas,de sajnos azt kell hogy mondjam; üdv a huszonegyedik században.

-Hát,igen-vakarta meg az állát.
-Kihasználnak! Annyi pénzünk van...
Azt hiszik,hogy adunk!-nevettem kínosan.
-Ne legyél ilyen!-állt fel ismét,szúrós pillantást vetve rám.
-De! Úr Isten,anya! És egy testvér? NEM!-vesztettem el türelmemet és hitemet, hogy anyám végre egyszer jól dönt.

Nem tudtam elfogadni.
Kimentem az utcára. Az egyik kiskutya még mindig ott volt.
-Szia!-simítottam meg.-Szerinted anya jól választott?-kérdeztem tőle, fejemet kissé jobbra döntve. Mintha bármit is értene abból,amit mondok. Meglepetésemre a kutya ugatni kezdett,farkát ide-oda csóválta.
-Remélem igazad van-sóhajtottam mosolyogva, és visszamentem a házba.

Nem tudtam, bízhatok-e a jószágban. Viszont egy dologban biztos voltam; innentől megváltozik minden.