halál után~taekook |befejezett|

|Epilógus|

| Cinikus megállapítás, de igaz: kizárólag a depresszióban szenvedő emberek tudják, érzik helyesen, hogy az életnek az égvilágon semmi értelme nincsen.
                            Dick Swaab |

           

  Június 13. Szerda

Becsukta a naplóját, majd a jó öreg, régen használt hegyes tárgyhoz fordult. Nem akart tovább szemvedni. Nem akart tovább várni, s végig nézni, ahogy meghal. Elege lett, hogy csak szemved.

Emlékei rögvest bevillantak, amint Taehyungot látta, sápadtan, saját vörösfolyadékában úszva.

Reggel az volt a terve, hogy átmegy szerelméhez, meglátogatni, ugyanis a fiú már több mint egy hete nem látta a sötéthajút. Így hát sietős léptekkel indult el a Kim házhoz, hogy minél hamarabb odaérhessen. Nagyon hiányzott már szerelme hangja, ahogy mosolyog a fiatalabbra. Egyre gyorsabban ment, míg egy idő után el nem fogta egy fajta rossz érzés. Nem értette miért jött az az érzés hirtelen, így nem nagyon tulajdonított neki nagyobb figyelmet. Odaérve a házhoz, kopogott, aztán eszébe jutott, hogy TaeTae szülei biztosan dolgoznak, így könnyedén kinyitotta a falapot, s belépve körülnézett. A földszinten nem látta Taehyungot, ezért azt gondolta, biztos szobájában van. A lépcső irányába fordult, majd elindult fel a lépcsőfokokon. Mikor felért az emeletre, rutinossággal odalépdelt Tae szobájának ajtajához, majd kopogott. Semmi.
Mégegyszer kopogott. Még mindig semmi. Ekkor már kezdett pánikolni, ugyanis az idősebb egy másodperc várakozást sem adott a fiatal fiúnak, már nyitotta is ki az ajtót, akármikor átjött JungKook a másikhoz.

Lassan benyitott, miután a harmadik kopogásra sem nyitott ajtót senki. Elősször résnyire nyitotta az ajtót, mert félt, hogy nagyon kellemetlen, esetleg ijesztő dolgot fog majd látni. Szíve dobogását a fülében is érezte. Végül teljesen kinyitva a falapot, sokkolva állt ott, mint aki lebénúlt volna. Nem tudott, s nem mert megmozdulni, sem pedig megszólalni. Amit látott, az számára a legszörnyűbb, amit elképzelhetett volna. Taehyungot a szobájában találta, amint a fiú összeesve, vértócsában, szétvagdosott alkarokkal fekszik a földön. JungKook könnyei csak úgy folytak, amint magához tért a sokkból, s rögvest odaszaladt szerelméhez. Letérdelt mellé, majd megnézte van-e szívverése. Remegő testtel észlelte, a fiú halott. Nem hitt a szemének.

-Miért? Taehyung, miért?-zokogva borult a halott, sápadt, ám ígyis gyönyörű fiúhoz. Csak ezen szavak jöttek ki ajkai közül, s tovább sírt a fiúra borúlva. Megfogva szerelme hideg, vékony kezét, megszorította, amennyire csak engedte remegő keze. A sírást nem tudta abba hagyni. Egyszerűen hihetetlenűl fájt neki így látnia Taehyungot. A fiú nélkül nem tudott létezni, most pedig mindennek vége. Az a fiú, akit élete végéig szeretett, most halott.

Mikor nyugottabb lett, telefonjaért nyúlt, hogy hívja a mentőket. A nőnek a vonal másik végéből, nagy nehezen elmondta, mi a baj. A nő elmondta, nem sokára itt lesznek, addigis nyugodjon meg. Ám JungKook nem tudott lenyugodni. Hogy lehetne nyugott, mikor most vesztette el élete értelmét?

A mentők pár perc múlva oda is értek, s gyors léptekkel mentek az emeletre, ahol benyitottak a szobába, s a padlón fekvő fiúhoz siettek. Leguggoltak, majd az egyik orvos megnézte a szívverését, majd megszólalt.

-Uram, sajnálom, de már nincs szívverése. Még próbáljuk újraéleszteni, de nem fűzhetünk sok reményt hozzá.
JungKook csak sokkos állapotban egy apró fej biccentéssel jelezte, megértette. Nem hitte el, hogy ilyen megtörténhetett.
Az orvosok elővették az újraélesztő gépet, majd összedörzsölve a két darabot, a sötéthajú mellkasára tette. Semmi. A folyamatot újra megcsinálta, ám még mindig nem volt semmi jele annak, hogy Taehyung szíve újra működjön.
JungKook csak könnyes szemekkel és sápadt arccal nézte a történteket.

Az orvosok végül feladva próbálkozásaikat közölték az akkor még barna hajú sápadt JungKookkal, Taehyung sajnos életét vesztette. Jung hangos zokogásba kezdett, s a földre zuhant. Nem tudta felfogni, mi történt Taehyunggal. Lehetetlennek képzelte az egészet. Olyan álombelinek. Elősször azt gondolta, biztos álmodik, de aztán megérezte mellkasában a fájdalmat. Nem álom. Ez a szörnyű valóság.

-Uram, jól érzi magát?
-Pe-pe-erszeh jóhl va-vagyok-nem tudott egy szót sem kiejteni ajkai közül, így lassan, szipogva felállt, majd odament Taehyunghoz, majd a következőket mondta.

-Várj még egy kicsit, s újra együtt lehetünk. Szeretlek-majd egy lágy csókot hintett homlokára. Az orvosok elvitték Taehyungot, a fiatalabb pedig utánuk ment.

-Uram, maradjon itt, még a végén rosszabb állapotba kerülhet.
JungKook szót fogadva, mégis bűntudattal ült le a földre, mert kezdett szédűlni. Mikor leült, nem bírta tovább, s könnyei csakúgy folytak arcán, mintha versenyeznének. Hangosan szipogva kuporgott a padlón miközben azon gondolkodott, miért tehette ezt magával Taehyung. Sosem látta szomorúnak, legalábbis amikor együtt voltak. Nem gondolt még arra, hogy Tae hazudott volna azzal, hogy minden oké van vele. Talán megkellett volna kérdeznie, vagy jobban kellett volna figyelnie. De már késő. Szerelme már a másvilágot járja.

Annyira bűntudata van a fiúnak. Marja a szívét. Nem tudott tőle elbúcsúzni. Nem kért bocsánatot minden rossz szóért, mit Taehyunghoz fűzött. Pedig kevés volt belőle, mégis számtalanszor bocsánatot kérne. Ez volt az a pont, mi megváltoztatta Jeon JeongGuk életét.

Sírva vette elő hegyes eszközét, majd húzott egy csíkot alkarján, majd mégegyet. Aztán mégegyet. Mire feleszmélt, milliónyi vörös csík volt karján. Csak űgy folyt róla a vér. Nem fájt neki. A fájdalom kezdett múlni. A folyamatot másik alkarjával is megtette, majd végezve, utolsó szavait kiejtette.

-Szeretlek. Sosem gondoltam volna, hogy a kívánságom, miszerint együtt lehetek veled újra, valóra válhat. Köszönöm, hogy vártál, s türelmes voltál hozzám. Találkozunk fent!-majd lehunyva szemeit, pár másodperc múlva új helyre érkezett. Összeesett, majd már könnyebb volt számára minden. Egy fiút látott, ki háttal állt neki. Felismerve szaladt oda hozzá, s átölelte. Az ismeretlen oldalra fordította fejét, majd egy apró mosollyal megfordult teljes énjével, s viszonozta az ölelést.
- Hát itt vagy.
- Hiányoztál, Kookie.
- Te is nekem, Taehyung.

Majd elvállva egymástól, a másik ajkaira tapadtak, érzelmes csókot jártak, minden érzelmüket beletéve. Hiány, bánat, szerelem és végül szerelem. 
Attól a naptól fogva újra együtt lehettek, szabályok és gyűlölet nélkül. Újra láthatták a másikat. Újra érezhették a másik illatát, mely számukra bódító. Örökké szerethették egymást.

                          Vége

Hali! Köszönöm, hogy elolvastad ezt az utolsó rész. Tudom, nem a legszebb befejezés, de próbáltam mindent belevinni. A mentős részt meg ne kérdezzétek, nem tudok róla nagyon sok mindent. Mindenesetre, remélem hogy tetszett, ha pedig hibát találtok, nyugodtan szóljatok. Szerintetek milyen volt a könyv? Válaszotokat a kommentekben várom! Mégegyszer köszi, hogy elvolvastad a könyvem.
Szerintem nem lett olyan jó, de ez az én véleményem!

További szép napot mindenkinek! Valószínűleg még egy köszönetes részt is hozok (vagy valami normális címmel ellátott részt) és utána kiis jelenthetem, a könyvem befejezett lett.

                 Annyong~! 🎅