Amikor mondjuk egy fél éve, visszagondoltam erre az időszakra, mindig olyan kétségbeesés fogott el. Nem tudtam felfolgozni, hogy tényleg lehetnek az emberek ennyire gonoszak és rosszindulatúak. Nagyon fájt, hogy egyik napról a másikra megváltozott körülöttem minden. Kitaszított lettem, a kpop miatt.
Hangsúlyoznám:
Nem embert öltem. Csak szerettem a kpop-ot.
De ugyanaz az ember voltam, mint addig. Ugyanaz a kedves, jó tanuló, okostojás, akitől mindig el lehet kérni a házit, akinek csak az órákon ér valamit a szava. Csakhogy az embereknek az volt a fontos, hogy végre találnak valami kivetnivalót a másikban. Egy olyan dolog, ami nem hétköznapi, ami megfelelő ok arra, hogy megalázzanak és kigúnyoljanak.
Így az addigi "haverjaim" vagy csak szimplán olyan emberek akikkel 1-2 szót váltottunk, vagy csak olyan emberek, akikkel megbeszéltük az aznapi biosz tananyagot, egyik napról a másikra eltűntek az életemből.
Mintha soha nem is lettem volna számukra.
Azaz de ... tök jól magyaráztam a bioszt.
Csak egy kellemetlen személy voltam, aki fura zenét hallgat, és fura zenére táncol.
Egy láthatatlan, de mégis feltűnő személy.
Aki mögött összesúgnak ha meglátják a teremben, de akinek a szemébe nem köszönnek az emberek.
ESTÁS LEYENDO
Kpopereknek a depresszióról
No FicciónEz most a saját történetem lesz. Arról fogok írni, hogy miket éltem át kpoperként, megmutatni, hogy csak azért mert más zenét szeretek, (najó kpop is my life) azért, min kellett keresztülmennem. Szeretnék ezzel segíteni másoknak. Hátha hasonló helyz...
