Szemeim megcsillannak, amikor elvakít a napsugár. Egyetlen felhő sincs az égen, már régen a sötét tenger lepi el a fellegeket. A levelek feketén ringatóznak, a szellő édes kacajával, ciripelések közepette. A rozoga utcai lámpák halvány fényt árasztanak, mit bogarak tánca üdvözöl. Redőnyök rései közt lágy csendesség lapul, míg halk hangok hallatszanak az útról.
Lábaim ide oda járnak, a semmit kergetve, ajkaim lassan érintik a porcelánt, de tekintetem nem képes irányt váltani; az ég alján telepedő ritka halvány sugarak elcsábítanak, oh Sárga Máz.
Az árnyak már rég beborították a testem, de én szeretnék ragyogni, mint a firmamentum, figyelni a lassú tájat, hogy lássam, mennyire is gyorsak az emberek.
Nem akarok élni, inkább lebegve létezni, de csak egy röpke pillanatra, mert hiányozna a világ.
Gyermeki moraj, ki szereti az életet .
Gyűlölet, ki megvonja magától.
És mi a magányosság?
Azt hiszem, már szimplán a lét tudata tesz néhányukat igazán magányossá, mit mások mosolyai felejtetnek el.
Mert lebegni kívánok, minden felett, hogy rájöjjek, mit is jelent élni.
