fáradt cseppek

Ott, Ahol Tökéletes

Melyik a legszebb hely? - kérdezte valaki egyszer tőlem, kinek aranyos szeplői eltakarták a könnyeket, lelke mélyén.

A Lánchíd.
Hol látni lehet az éjszaka folyamán kivilágított, csodálatos várost. Szerelmes párok kart karba öltve, szociális fóbia szája összevarrva. S öngyilkossági merényletet végrehajtani akaró férfit megmenti egy tíz éves kislány, apró, mégis megfontolt szavaival, miután anyukája már nem hallgatta meg őket, s eltűnt a világról.

Inkább mást mondtam.

A zongora előtt.
Hol ujjaink édesen simogatják a billentyűket, miközben szívünk keservesen sír, mivel most estünk át egy szakításon, s a dallam már rég róla szólt. Viszont testvérünk tárt karokkal ölel minket, mi összesöpörte lelkünk darabjait.

Mégsem ez az, amit kiejtettem az ajkaimon keresztül.

A buszmegálló.
Hol a zene ütemére ringatjuk jobbra-balra fejünket, miközben már négy napja nem aludtunk rendesen, félve a társadalomtól. Viszont abban a pillanatban egy fontos személy megjelenik előttünk, mosolyogva, s kezében egy novella, miben az áll, hogy mennyire is különlegesek vagyunk.

Nem, inkább nem.

A tető.
Egy hatalmas, fekete színben pompázó tavat bámulva, min csillagok ezrei díszelegnek. Hol elfelejtem testem hibáit, s egy pokrócba burkolózva hallgatom a szellő édes kacaját.

A csudába már.

Mindegy, hogy hol, mikor, milyen időben, eshet a hó, vagy süthet az édes Máz, akármilyen nehéz is volt a nap, esetleg végigsírtam a reggelt, tudom, hogy ott, a karjaid között megtalálom azt, ahol pont tökéletes.