fáradt cseppek

Négy évszak

Emlékszel, amikor együtt, kézen fogva álltunk a tenger előtt? Sokkal alacsonyabb voltam, mint te, egy apró kagyló, a többi között, amit senki sem vett észre.

A kékség csendes volt, lábamat édesen cirógatta, míg a szalmakalapomat próbálta elfújni a szél hangos dala.
Mégsem féltem, hogy egyik pillanatról a másikra eltűnne a fejfedőm, mert tudtam, hogy szaladnál utána.
Szerettem belenézni gyönyörű, azúr színű szemeidbe, sosem tűntek gondterheltnek.

Később kiderült, hogy mindig felhős volt az ég feletted.

Felvettem bolyhos sapkám, s a rózsaszín, virágos pulóverem, aztán kezeid között tartottál, miközben levittél a lépcsőn, mert túlságosan fáradt voltam bármihez is.

Csepergett az eső és nem volt kellemes, hogy nem hoztad a lila paraplét sem, de megálltál a hatalmas fa alatt, mi a kertünkben telepedett meg. Levelek ezrei száguldoztak felénk, én pedig nevetve próbáltam elkapni őket, te pedig a buksimat simogattad.

Végül kivágtuk.

Pár évvel később az ablakon keresztül bámultam a fehér tájat, egy forró csokival a kezemben. Mindenütt égtek a különböző színben pompázó égők, anya pedig az utolsó díszeket próbálta elrendezni, a nappaliban.

Emlékszem a mosolyodra, mikor valami apróságot kaptál tőlem. Mindig, mindenre volt valami irónikus vicced, de sosem bántó módon. Együtt néztünk egy bekuckózos filmet, s fejemet válladra hajtva aludtam el.

Még arra sem méltatsz, hogy eljöjj hozzánk.

Reggel befutottál a szobámba, s azt kiáltottad, hogy "Boldog születésnapot, drága kis húgom".

Egy csokor, friss virágot bújtattál el hátad mögé, s kacagva adtál egy csókot homlokomra, miközben azt súgtad, "szeretlek".

Bárcsak örökké tíz éves maradhattam volna.

És többé sosem volt esélyem elmondani, hogy mennyire is sokat jelentettél nekem, de arra már rég rájöttem,

                 hogy
                              én
                                       Neked
                       semmit.

Hazudtál nekem.

Három
Éve
Fel
Sem
Hívsz.

Hiányzol.

Szeretettel, drága G-nek.