Nightingale - A magány vonyítása

1- Vörös szirmok

Egy virágzó mező közepén találtam magamat. Fogalmam sem volt róla, miért, vagy egyáltalán hogyan kerültem oda, csak feküdtem a pázsit takarásában, a fehér szirmok között.
Édes illat lengte körbe a tájat, egy pillanatra úgy éreztem, ismét el tudnék aludni mindössze egyetlen pillanat alatt.
De valami más volt.
Hiába próbáltam felemelni a fejem, képtelen voltam megmozdulni: mintha minden erő kiszivárgott volna belőlem, megmerevedett tagjaimnak nem tudtam parancsolni.
Mindenem lüktetett még, homlokom szüntelenül gyöngyözött, és ha megérintettem, szinte már égette kiszáradt bőrömet.
Hova kerültem?
Fent, az egykor talán csillagos égbolt most felhők homályától sötétlett, a Hold nem ragyogott fel nekünk.
És mégis, mintha az egész legyengült testem életért kiáltott volna: mellkasomban éreztem még a kitartó dobogást, a halk ritmus egyre rendezettebbé vált.
Kissé távolabb, a sötét fák takarásából egy elnyúlt árnyalak igyekezett a fény felé: kitartóan vonszolta magát, egy pillanatra se akarta abbahagyni az értelmetlen erőfeszítést. Esetlenül araszolgatott előre, mintha a fény képes lenne megmenteni az életét, vagy legalább enyhítene fájdalmain. Egyenesen felém vette az irányt, egy ideig úgy tűnt, feltett szándéka, hogy ideérjen hozzám. Többször meg kellett állnia, hosszas szüneteket tartott séta közben. Biztosan őt is megviselte a harc heve, az a pusztító erejű támadás, amelyben sok falkatársunk az életét vesztette.
Nem tudtam pontosan kivenni, hova tartozhat. Ha a mieink közül való volna, most egészen biztosan nem ebbe az irányba tartana, ha azonban a másik falkából származik, már régen visszavonult volna rejtekhelyére a többiekkel együtt.
Vajon mit akarhat?
Feltekintettem az égre. A homály szertefoszlott, a tavacska összegyűjtötte a csillagok ragyogását.
Akkor jöttem csak rá, miért fázom ennyire. Egész testem reszketett a hidegtől, a dermesztő hőfoktól, amely a velőmig hatolt: noha merev testem a pázsiton nyugodott, lábaimat a tóba lógathattam, mielőtt magamhoz tértem.
Ennek az elfeledett mozdulatnak köszönhettem azt, hogy valamennyit mégiscsak tudtam mozogni. Amikor néhány keserves próbálkozás után végre felküzdöttem magam ülő helyzetbe, elhatároztam, közelebbről is megnézem, ki volt az a nyugtalan vándor, akit nemrég pillantottam meg.
Hátam a lehető legközelebb eső fának döntve egyenesedtem fel, és kezdtem újra járni. Kíváncsiságom nem hagyott nyugodni, ugyanakkor meglehetősen baljós előérzetem is közrejátszott abban, hogy hamarosan a furcsa alak közelében tudhattam magamat. A Hold egyre fényesebben ragyogott, kezdtek szertefoszlani a felhők a sűrű feketeségben.
De nem csupán az égitest fényének köszönhettem azt, hogy ilyen gyorsan reagáltam állapotomhoz mérten: körülöttem a hófehér virágok szinte mindent beborítottak, amerre csak a szem ellátott, vakító kinézetükkel vonták magukra figyelmemet.
Vagy éppen ennek megváltozásával.
Ahogy haladtam előre, a növények egyre több színt olvasztottak magukba, néhol egészen halvány, néhol valamivel erősebb rózsaszín árnyalatai jelentek meg a mezőn.
Mi lehet ez? Miért változik meg a szirmok színe ezen az éjszakán? Talán ez is a Hold miatt van?
Tovább követve a nyomot, még mélyebb, erőteljesebb színeket véltem felfedezni, egy egészen hosszúnak nevezhető útszakaszon keresztül.
Ott, ahol a csillagok fénye a legerősebb volt, véget ért minden. Megszakadt a virágok útmutatása, és az édes illat is. Helyette valami egészen más, ám annál kellemetlenebb szag töltötte be a levegőt. Bármerre mentem, hiába próbáltam védekezni ellene, mert egyre erősebben vonzott magához.
Vér volt.
A kezemhez tapadt, és teljesen beszennyezte azt, bármennyire is igyekeztem volna szabadulni a bizonytalan, nyomasztó érzéstől, amely a mellkasomat szorongatta. Valami azt súgta, miattam történt mindez, és amit nem vagyok képes beismerni magamnak, majd élve emészt fel belül. A szokásosnál is gyorsabb tempóra váltottam, hogy megnézhessem, ki áll a nyomok végén.
Egy hosszabb kanyar után már éreztem, hogy elhagy minden erőm, és úgy szúrt az oldalam, mintha éles kés fúródott volna belé. Meg kellett állnom pihenni egy kicsit, hogy újult erővel nézhessek szembe a fenyegető valósággal, még mielőtt az a következő áldozatát követelné.
Egy fiút láttam magam előtt. Természetellenes pózban feküdt a földön, feje hátravetve, bal karja kitekeredve, élettelenül nyúlt el mellette.
Mi történhetett? Az egykor erős harcos most olyan megtörtnek, és elhagyatottnak látszott, mintha ez lett volna az első, és egyben az utolsó csatája.
Abban a pillanatban már nem érdekelt a fáradt testem, vagy az életért kiáltó üresség bennem, az ösztöneim hajtottak a cél felé.
Egyik métert a másik után ugrottam át, hogy még időben odaérhessek mellé. Mi van, ha elkéstem? Vajon tudok még segíteni rajta?
- Silver! - kiáltottam, de titkon reménykedtem, hogy nem felel rá. Ő biztos nincs itt, máshol harcol. Akárhogy is, ez nem történhet meg vele. Még élni fog. Élnie kell. Nem hagyhat magamra egy idegen falkában!
Cipőm alja már ázott a vérben, amikor megérkeztem hozzá. Miért én? Miért pont velem történik mindez?
Megannyi felgyülemlett kérdésemre egy egészen csekély választ se találtam. - Ugye nem? - emeltem remegő kezem az elgyötört test felé.
Az ezüstfehér hajtincsek most teljesen összetapadtak a vértől, mégis olyan puha tapintásuk volt, mint azelőtt bármikor.
Óvatosan simogattam, rendezgettem őket, hogy ezekkel az apró mozdulatokkal próbáljam elfojtani a mellkasom mélyéről feltörő, keserves zokogást. - Miért nem tudod használni a fejed? Gondolhattad volna, hogy megtorolják a szökést... - bármennyire is próbáltam erős lenni, hangom itt- ott megcsuklott, miközben a hangok elhagyták ajkamat. A fiatal nem felelt.
- Talán a farkas alakodban erősebb lennél - jegyeztem meg. Elsőre nem is tűnt olyan szörnyű ötletnek, elvégre alakváltó, kedvére választhatja meg, melyik testben szeretne maradni. - Reakciója azonban olyannyira meglepett, hogy hirtelen el is felejtettem, mit akartam kihozni ebből a feltevésből.
Silver nevetett, mosolya nekem is elég erőt adott ahhoz, hogy szembenézzek a lehetetlennel. Még akkor is, ha fájni fog. Kegyetlenül.
- Buta kislány - suttogta fáradtan. - Ha át tudnék változni, már régen megtettem volna, de jelenlegi állapotomban képtelen vagyok rá. Sajnálom. - Szemmel láthatóan fel akart állni, izmait amennyire csak tudta, megfeszítette, és igyekezett ellökni magát a talajtól. Ez azonban még túl korai lépésnek bizonyult: kisvártatva reszkető karja összecsuklott alatta, és hamarosan újra elhasalt a porban. - Sajnálom, hogy nem tudtalak megvédeni téged, holott ez lenne a feladatom. Attól tartok, többé már nem vagyok képes arra, hogy testőrként helytálljak melletted. De valamit még mindig nem értek: azonnal el kellett volna menekülnöd, ehelyett mégis ott voltál velem, amikor Zionnal összeverekedtünk. Meg is halhattál volna, te ostoba, mégsem hátráltál meg. Pedig ha időben elfutsz, sértetlenül megúsztad volna. Miért kockáztattad miattam az életed?
Kézfejem óvatosan mellkasára helyeztem, hogy valamelyest megnyugtassa a tudat, miszerint már itt vagyok mellette. Ez a módszer felettébb hatásosnak bizonyult, és nem volt se túl agresszív, se kíméletlen. Amint elhallgatott, kínos csend nehezedett a völgyre, csupán a szellő suttogta az éj dalát, messze a hegyek felett. Mindkettőnknek jól esett ez a néma együttlét, a külvilágot kizártuk, és csak ketten léteztünk abban a néhány percben. Ott voltunk egymásnak, és csak ez számított.
- Teljesen mindegy, mit teszel, vagy mikor halsz meg - törtem meg a szinte már idillinek nevezhető perceket. - Mindvégig a testőröm maradsz. Ugye? - mosolyogva néztem fel rá. Azonban Silver tekintetéből tovatűnt az a huncut csillogás, amelyet minden egyes alkalommal megcsodálhattam, valahányszor csak kóborlásra adtuk a fejünk.
Ennyire megviselte volna valami? Az is lehetséges, hogy rosszkor időzítettem. Talán még korainak gondolja az ilyesmit. - Megyek, és hozok farkasfüvet. Nem akarom, hogy elvérezz előttem - álltam volna fel, de ő nem engedett: megragadta a karom, és egészen óvatosan húzott vissza magához, olyan közel, hogy arcunk szinte már összeért.
- Arra most nincs szükségem, az egész mező tele van velük. Különben is, ide még bármikor kimehetek, de a kettesben eltöltött pillanatok egyszeri, és megismételhetetlen alkalmak. Most az a legjobb orvosság, ha mellettem maradsz.
- Megígéred nekem, hogy nem követed a halálba Alinát? - fordítottam el a fejem. Hogy is kérdezhetek ilyet? Biztos azért kerüli a témát, mert még nem sikerült megemésztenie a húga halálát. Le mertem volna fogadni, hogy nem múlik el egy óra anélkül, hogy ne gondolna a testvérére, vagy éppen a legjobb barátjára, Falconra. - Úgy értem... még szükségem van rád, és nem akarlak téged is elveszíteni. Túl sok lenne már.
Silver egy ideig még hallgatott, majd ismét közelebb húzódott hozzám. Engedte, hogy fejem a mellkasára hajtsam, és dús, vörös hajamba temette arcát.
- Mosolyoghatnál többször is. Hidd el, jól áll.
- Nem lehet - toltam el egy kicsit magamtól. - Zion és a többiek már biztos várnak ránk, és ismét meg fogják torolni a távollétünk.
A fiatal ismét átölelt, és az ölembe hajtotta a fejét.
- Hadd várjanak. Mint már mondtam, bármikor visszamehetünk. De megtennél nekem egy apró szívességet?
- Mi lenne az? - néztem rá tágra nyílt szemekkel. Sose szokott kérni tőlem, ennek ellenére szívesen teljesíteném a kívánságát, hiszen ő is foglalkozik velem.
- Megengednéd, hogy az öledben aludjak? Úgy érzem, ma nagyon nagy szükségem lesz rád.
Válasz helyett felültem, hogy eleget tehessek kérésének. Sokáig simogattam selymes haját, a valamivel hosszabb, ezüst fürtöket igyekeztem ujjaim közé csavarni. A mai nap borzasztóan megviselte, sok vért vesztett, és még mindig nehezen vette a levegőt. Hihetetlenül fáradt lehetett, amint lefeküdt, azonnal álomba is merült. Igyekeztem egy helyben maradni, nehogy felébresszem egy óvatlan mozdulattal, hátha már nem lesz többé ilyen alkalom. Talán később az élet szétválaszt minket, és nem lehetünk együtt, addig kell tehát kiélveznem, amíg van rá lehetőségem.
Úgy éreztem, most nem nyomasztják keserű gondolatok, végül is álmában szabad lehet, és újra találkozhat elvesztett szeretteivel.
Néha még a legbátrabb harcosoknak is kijár a pihenés.

Ez a rettentően hosszú csúszás a vizsgáknak köszönhető, meg persze annak, hogy ha egy rajzfilmsorozat megtetszik, nem vagyok képes abbahagyni. A fenti zenét - amely eredetileg a legszomorúbb rész amv- je volt - ennek köszönhetitek.