Nightingale - A magány vonyítása

3- Barát vagy ellenség?

- Olyan izgatott vagyok! - böktem meg óvatosan a mellettem ásítozó Silvert. - Az enyém is ilyen csodálatos volt?
- Igen, a tied is. Minden alkalom ilyen, amikor új tag érkezik a csapatunkba - nyújtózott. - Ha közös üdvözlés lesz, kelts fel.
Ezzel elnyújtózott a fűben. Két másodperc se telt bele, és már mélyen aludt, meg se hallotta szidalmazásom.
- Hé! Nem pihenhetsz le, amíg a többiek izgulnak érte! Legalább most az egyszer próbálj meg úgy tenni, mint akit tényleg érdekel a dolog!
Neki aztán mondhattam. Mozdulatlanul feküdt mellettem, mindössze ütemezett lélegzetvételéből tudtam arra kövekeztetni, hogy még életben van. Meglehetősen kimerültnek látszott, jobbnak láttam tehát, ha nem zavarom tovább.
De vajon mi fáraszthatta le ennyire?
Tény, hogy a Rogerrel folytatott küzdelemben jelentős erő- és energiabefektetésre volt szüksége, azonban úgy véltem, ez a kis áldozat igencsak hamar megtérül majd, ha újra holdfény közelébe érünk.
Azonban kénytelen voltam belátni, hogy van, amin még a felhőtlen éjszakai égbolt se képes segíteni. Silver egyszerűen nem akart ébren maradni, hogy megkímélje magát egy általa talán ártalmasnak vélt személy falkataggá avatásától.
Korábban bele se mertem gondolni, mennyire rosszul eshetett ez neki, elvégre az ismeretlen fegyvereivel akár az életét is elvehette volna. És most mégis itt van, a saját szeme láttára válik ő is eggyé közülünk.
Logikus tehát, ha az alvásba menekült. Bár néha ki nem állhattam az ilyen szokásait, titkon azt kívántam, bárcsak én is ilyen praktikus lennék.
Amíg pihent, kitűnő alkalmam nyílt egy kissé jobban szemügyre venni jellegzetes vonásait: eddig valamiért sosem adódott rá ennyire kézenfekvő lehetőségem, ráadásul azzal se voltam tisztában, mennyire tartják elfogadhatónak az ilyesmit.
Néhány itt töltött éjszakám után feltűnt, hogy az esetek többségében farkasként hajtja álomra fejét, és rendszerint fel sem ébred reggelig. Én ezzel szemben minden lehetséges zajra felriadtam, legyen szó tücskök ciripeléséről, vagy bagoly huhogásáról.
Időnként elgondolkoztam az otthonomon is: a napot, és azt, hogy miként keveredtem az erdőbe, már magam sem tudom felidézni, de talán jobban tettem volna, ha betegséget színlelek, és aznap nem indulok útnak. Nem csupán azért, mert megkíméltem volna magam Rogerék megismerésétől, de a szövetséggel Silvert is magamhoz láncoltam, akit most már valóban képtelen vagyok magárahagyni. Ha fognám magam, és csak úgy szép csendben elszöknék, ő megtalálna. Mellesleg egy napon még talán őt is veszélybe sodornám meggondolatlan cselekedeteimmel.
Már napok óta nem ettem semmit, olyan kihalt, és élettelen volt a környék, mintha egy pusztító szélörvény söpört volna végig rajta. Őszintén csodáltam társamat, amiért még egy kisebb éhínség idején sem engedi, hogy a saját lábamon járjak a hegyekben, és folyton a segítségemre siet, bármerre is tartsak éppen.
- Mi tart ilyen sokáig? - suttogtam idegesen. - Már egy órája megy a szertartás!
Testőröm kifejezéstelen tekintettel bámult vissza rám.
- Biztosan nincs elég egyedülálló. Előfordul az ilyen néhanapján. De jobban tennéd, ha nem kíváncsiskodnál, és pihennél egy kicsit. Semmi kedvem órákat cipelni téged, csak mert nincs elég energiád.
Ez már több volt a soknál. Hiába mentem meg az életét, még neki áll feljebb.
- Hé, senki nem mondta, hogy mozgásképtelen vagyok! Hosszú még az éjszaka, lesz elég időm mindenre. Pláne, ha ilyen sokáig húzzák. Várj... mit is mondtál az előbb? Egyedülálló? - a felismerés éles kesként hasított elmémbe, és olyan dühösen pillantottam társamra, mintha a létezésemet vonta volna kétségbe.
- Úgy értem, olyan, aki nem kapott társat maga mellé. Hogy hívnád az ilyent?
- Pontosan így... azt hiszem - tettem hozzá valamivel halkabban. Igazság szerint ötletem se volt, mi lehet a pontos megfogalmazás, végül is csak egy védőt kap maga mellé az illető. Ezek szerint mégsem.
Némán bámultam az előttem gomolygó sötétet, az egyre növekvő árnyékokat, és a hervadó világosságot. Mikor lesz már reggel?
Őszintén gyűlöltem magam, amiért farkaslétre voltam ítélve az éjnek ezen szakaszában. Bár az igat megvallva valamivel mégiscsak biztonságosabb megjelenést nyújtott, mint a másik, nappali énem. Ennek köszönhetően nem voltam annyira szem előtt, sokkal könnyebben el tudtam vegyülni a többiekkel, mint általában. Ezenkívül talán erősebbnek is tűntem ilyenkor, aminek igazán örültem, de úgy vélem, ez volt az összes pozitívum, melyet az alakváltás mellett fel tudnék hozni. Valójában sokkal ijesztőbb volt számomra, mint bármi más: Silver elmondása szerint ilyenkor nemcsak az illatok, és a látásom erősödik fel, de még a vérem szaga is megváltozik, talán összetétele sem teljesen állandó. Az pedig, hogy egy- egy ilyen este során mi mehet végbe a testemben, valósággal megrémisztett. Soha senki nem számolt még be ezekről, jogosan voltam tele kérdőjelekkel a jövőmet illetően. Persze testőrömre mindig számíthattam, ő még a lehetetlennek tűnő pillanataimban sem volt hajlandó magamra hagyni. Ha mégis ezt kellett tennie, azonnal sietett vissza hozzám.
Társam felállt, és idegesen kémlelte az eget. Néha- néha beleszimatolt a levegőbe, mintha nyugalanította volna valami az összetételében. Én viszont csak virágok illatát éreztem, valamennyiszer erősebben koncentráltam rá.
- Akkor sem közülünk való - szögezte le. - Ő egy nomád harcos, bármennyire is próbált Roger közelében maradni. Nem tartozik sem ide, sem oda, még a szaga se hasonlít a mienkre. A falkája kitaszította, mert képtelenség megbízni benne, és azóta járja a világot új közösség után kutatva. Mi van akkor, ha csak bomlasztani jött?
- Jaj, ne legyél már ilyen! - álltam elé. Így el se kerülhette a szemkontaktust, hiába igyekezett leszegni fejét, hogy ne láthassam zaklatott tekintetét. - Csak mert majdnem megsebzett, felesleges negatívnak beállítanod. Különben is, úgy tudom, az újoncokra még vigyáznunk kell. Kitűnő alkalom lesz mindkettőtöknek az ismerkedésre.
Silver elfordult, és továbbra se volt hajlandó a közelébe menni: még az üdvözléskor se láttam megjelenni, sokkal inkább maradt egyedül, minthogy egy másodpercet is eltöltsön Rain társaságában.
Teljesen furcsa szokásokat vett fel, amióta a lány a falkánk tagja lett. Egészen idáig sóvárgott utánam, ha el is ment néha, utána hosszú órákat töltöttünk együtt. Most szemmel láthatóan kívánta a magányt, és kerülte azt a falkát, amelyre talán egészen kicsi kora óta családjaként tekintett.
Mindössze Zion hívása bírt olyan elsöprő, ellentmondást nem tűrő erővel, hogy a legmakacsabb fiatal szívén megolvassza a jeget.
Nem mintha szívesen belement volna, sokkal inkább muszájból igyekezett az alfa felé. Talán most először ébredt fel benne valami, ami egészen idáig mélyen szunnyadt a lelkében. Valami, amit féltékenységnek hívnak.
Nem kérdezett semmit, nem is nézett sehova. Egyetlen szót se szólt, amióta beszéltem vele. Talán valami megbántotta, vagy csak még nem emésztette meg a nap eseményeit? Bármelyik is legyen, én se mertem róla megkérdezni.
Jobbnak láttam, ha ma este mellette maradok, és alaposan kifaggatom mindarról, amit elhallgat előlem. Soha nem szokott titkolózni, pontosan ezért tartottam meglehetősen szokatlannak viselkedését, mégse éreztem semmilyen furcsát a levegőben. Minden ugyanolyan nyugodt volt, és csendes, ahogy eddig is. Vagy talán csak én nem voltam képes megérezni a közelgő veszélyt.
Aznap vadászni indultunk.
A falka ismét gyülekezni kezdett, noha most senkit nem fogtak közre, mint általában a beavatási szertartásnál ez lenni szokott: ezúttal szűk gyűrűben álltunk, ajkunk szinte már összeért a másikéval. Nem mozdultunk a helyünkről, inkább arra törekedtünk, hogy minél közelebb férkőzzünk egymáshoz. Egyszerre vonyítottunk fel, mintha azt mondanánk: ,,jóban- rosszban kitartok a másik mellett. Részt veszek az üldözésben, és részesedem a zsákmányból".
Ezt követően lassan felszakadozott a kör, és mindenki a szokott helyére állt be, egy formális rangsort követve. Elszakadtam Silvertől, ő előre került, én pedig hátul maradtam Rainnel. Igazság szerint egyáltalán nem bántam, hiszen így több időm maradt beszélgetni vele, és talán elnézést is kérhetek a faragatlan testőröm nevében. Erre azonban nem volt szükség: a lány meglehetősen könnyen kezelte az ilyen, és ehhez hasonló eseteket, egyáltalán nem okozott neki problémát, hogy néhányan nem jelennek meg a közösségi rituálékon. Minden bizonnyal eddig még nem volt része egyben sem.
Mindezek ellenére valóban volt valami, ami eleinte nem, de az idő múlásával egyre inkább aggasztani kezdett vele kapcsolatban: amióta itt tartózkodott, egyszer sem láttam volna, hogy farkas alakot öltött volna magára. A Csalogány továbbra sem hatott rá, magától azonban nem tudott, vagy nem mert átváltozni. Nem mintha bármiféle gondot okozott volna a cipelése, sokkal inkább az rémisztett meg, hogy fogalmam sem volt arról, mi állhat a háttérben. Ügyes harcos volt, ugyanúgy értett az íjászathoz, mint a gyógyfüvek keveréséhez. Ugyanakkor mégsem volt olyan, mint mi.
A lágy, nyáresti szellő szarvasok hírét hozta nekünk távol, a völgy felől. Követve a nyomukat, viszonylag hamar megérkeztünk hozzájuk: már kezdtem bemelegedni a könnyű futástól, amikor az alfa nagyot fékezett: innentől síri csendben kellett vonulnunk, nehogy elriasszuk a leendő áldozatunkat. Zion először felmérte a terepet, ezután pedig mi is megkörnyékeztük a vadakat. Egy igazán mutatós példányt szemelt ki nekünk: aranybarna szőrén elsiklott a Hold fénye, felénk se nézett a nőstény. Gondtalanul legelészett a többitől kicsit távolabbra eső részen. Őszintén szólva, igazán megkedveltem, és már az is önmagában lenyűgöző volt, hogy ilyen közel tudtam merészkedni hozzájuk.
De ez valahogy más volt. Gyilkolni akartam, és ebben senki sem akadályozhatott meg.
Amikor Zion üldözőbe vette, mi is követni kezdtük. Gyorsan szaladt, sebesebben bármelyik társamnál. Mozgása kecses volt, és suhanó, karcsú testével könnyedén siklott át a fák között. Arra vettem az irányt, amerre az arany bundát véltem elsuhanni, kidőlt fákon, és hűvös patakon, legelőkön át.
Utolértem. A sárgásbarna szarvas lassan fáradni kezdett, a távolság egyre csökkenni kezdett közöttünk. Minél közelebb kerültem, annál inkább éreztem, hogy eljött az én időm: elsőként cserkésztem be a vadat, megelőztem mindenkit, aki elém vágott. Itt az alkalom!
Ugrottam. Testem megnyúlt, elrugaszkodtam a talajról, majd azzal a lendülettel az előttem lévő állatra vetettem magam. Az összecsuklott súlyom alatt, és már nem tudta megakadályozni, hogy a nyakában lüktető érre helyezzem a fogam.
Erre a pillanatra vártam. Valahogy most egyáltalán nem voltam rémült, mint a beavatásom napján, most izgatott voltam, és határozott.
Összezártam állkapcsom a lüktető ér felett. A vér azonnal felpsriccelt, és egy jó adagnyi a számba került. Sós volt, és ízletes. Többet akartam.
Mohón nyeltem a húst, nem is emlékeztem már, mikor ehettem ilyet utoljára. Talán valamikor régen...
Az nem lehet. Leszálltam zsákmányomról, és tüzetesebben megvizsgáltam, minek is estem neki: egy békésen legelésző szarvasnak, aki feltehetőleg ugyanolyan közösség részeként élte életét, mint a mienk. Vajon ott milyen szabályok vannak?
Mert ilyen biztos nincs. Undorodva bámultam vértől vöröslő szőrzetem a patak vizében. Ártatlan volt, de én mégis elvettem az életét. Mivel érdemelte ezt ki? Miért éreztem magam felsőbbrendűnek?
A szarvas akár lehetnék én is. Vagy Silver. Vagy bárki, akit falkatársamnak mondhatok. Az ő haláluk mégis mély fájdalommal töltene el, és eszembe sem jutna az élvezet, ami az imént kerített hatalmába. Mit tettem megint?
- Úgy tűnik, felnőtt a mi Aidánk - lépett mellém Silver. Kedves, kissé cinikus hangját ezer közül is felismertem volna, mégse mertem megfordulni. Most azt nem lehet.
- Menj el innen - könyörögtem neki. - Csupa vér vagyok, képtelen lennék így melletted maradni. Egy közönséges gyilkos vagyok, semmivel nem érdemlem ki a védelmed.
- Ilyen az, amikor vadászol - ült le mellém. - Olyankor megszűnik körülötted a világ, és csak arra az egy kiszemelt zsákmányra tudsz koncentrálni: az éltet, hogy elharapd a torkát, és jóllakhass. Ez mindig is így volt, még az alakváltók sem kivételek. Közénk tartozol, hiába befolyásol egy madárka minden éjjel, hogy az eredeti alakodban folytasd az utad. A ragadozók elejtik a prédájukat. Tehát felesleges sírnod emiatt.
- De én nem... - kezdtem volna bele, ő azonban már jobban ismert, mint gondoltam volna.
- De igen. Gyengén, de hallom még a másik éned hangját. Zokog.
Ezzel nem vitatkozhattam. Valóban szomorú voltam, bár ez az érzés más volt, mint az eddigiek. Nem mutattam ki a fájdalmamat, Silver mégis rájött arra, amire én nem tudtam.
- Hagyok neked, hátha később jobban leszel - húzódott közelebb hozzám. - Ha ez vigasztal, Rain ugyanígy érez.
- Azt meg honnan tudod? - bámultam rá. - Nem csak az én gondolataimat ismered?
Bármennyire is próbálta leplezni, éreztem, hogy mosolyog. Szorosan simultam az ezüstfehér bundához, hátha sikerül elfeledtetnie velem az éjszaka borzalmát. De eltelt egy kis idő, amíg válaszolt volna.
- Elmesélt nekem mindent. Nem alakváltó, és a segítségünkre szorul. De ha Zion megharapná, talán...
- Igen, teljesjogú tag lenne. Ezt szeretnéd? - mélyen a szemébe néztem, pillantásomat ezúttal nem tudta elkerülni. Jeges tekintetében olyan elszántság csillogott, amelyet hirtelen nem tudtam mire vélni. Talán megváltozott volna a véleménye látván, hogy az újonc kitart mellettem?
- És a támadás? Mi van, ha újra megkíséreli?
- Nem fogja - suttogta, és egy másodpercre lehunyta szemét. Huncut mosolyát ezer közül is felismertem volna. - Vagy ha mégis megpróbálja, előbb én harapom el a torkát. Úgysincs kit védenie.
- Igaz - nevettem. - De vigyázz, még lehet, beosztják egyszer.
Silver ismét szóra nyitotta ajkait, ám mielőtt egy hangot is kiadhatott volna, erős nyomást éreztem mellkasomban, mintha szíven ütöttek volna. Egyszerre tekintettünk egymásra, és ugrottunk fel.
- Zion bajban van - állapította meg testőröm, és meg sem várva, hogy én is magamhoz térjek, eszeveszett tempóban rohanni kezdett a tisztás felé.