Nightingale - A magány vonyítása

7- Az árulás csókja

Már teljesen sötét volt, amikor beértünk a falka területére. Néma homály borongott a tájon, súlyos köd nehezedett a hegyek fölé. Valahányszor hátrapillantottam, rossz érzés fogott el, mintha valami szorongatná a mellkasom. A szívem hevesebben vert minden egyes másodpercben, és tágra nyílt szemekkel kerestem a világosságot, a kiutat az éjszaka sűrűjéből.
Valójában talán nem is a sötétség miatt nyugtalankodtam, már megszoktam, hogy a természetben nincs se lámpa, se gyertyaláng: sokkal inkább nyomasztott a bizonytalanság, amiért nem tudtam, mi fog következni. Közelgett a telihold, a karneválok éjjele, amelyet mindig örömteli, békés várakozással fogadtam, valahányszor csak sor került rá. Sose volt bennem feszültség, mindent átható remegés, valami megmagyarázhatatlan félelem, vagy veszélyes élethelyzetek iránt. Hívott az ismeretlen, szólítottak a hegyek, úgy vonzott magához minden egyes kavics, moha és szikla, mintha itt töltöttem volna egész életemet.
Silver ugyanígy érzett.
Velem ugyan most nem osztotta meg, nem volt alkalmunk átbeszélni, de csakhamar észrevettem rajta, hogy a viselkedése megváltozott, mostanában feltűnően kereste a közelségemet. Ahhoz képest, újabban mennyire elutasítóan bánt néhány társunkkal, velem szemben ugyanolyam megértő volt, és előzékeny, mint eddig. Nem éreztem változást, habár sok teendője miatt egyre ritkábban tudtunk találkozni, időt szakítani egymásra, és saját magunkra is. Szerettem volna néhány útjára elkísérni, hogy ne érezze magát egyedül, vagy egyszerűen csak szórakozásképpen, hogy én is kimozduljak egy kicsit. Noha többször, és meglehetősen kitartóan próbálkoztam, mégis ritka volt az olyan alkalom, amikor megengedte, hogy vele tartsak. Talán csak túlságosan féltett az ilyen utaktól, elvégre egyik sem volt éppen veszélytelen, amikor a határ mellett mértük fel a terepet. Néhanapján át is szökött, és megtett néhány métert az ellenség területén, de ez nem volt számottevő. Habár ezzel egyértelműen ellene ment a szabályoknak, túlságosan szerettem ahhoz, hogy beáruljam Zionnak. Különben is, semmi előnyöm nem származott volna belőle, és még élveztem is a dolgot. Ez a mi közös titkunk volt, ennyivel többet tudtunk, mint társaink. Eszembe se jutott, hogy elmondjam másnak.
Hajnalban együtt ébredtünk, együtt derítettük fel a környéket, és néha együtt menekültünk az ellenség féktelen haragja elől. Bármennyire is furcsán hangzik, de élveztük. Kellett ennyi kikapcsolódás, ha már Zion annyira passzív volt egy ideje. Állapota most éppen stagnált, nem lett rosszabbul, ugyanakkor nem is javult valami jelentős mértékben: ennek köszönhettük rendszertelen látogatásait, amikor szemlére indult, vagy megerősítette territóriuma hatátait, amelyeket, az utóbbi időkben, galád módon semmibe vettünk.
Az esti szél átfújt a fák ágai között, belekapott vörös tincseimbe. Lágyan simogatta bőrömet, a hűvös légmozgás némiképp felfrissítette a nyárközépi fülledt levegőt. A laza kocogás miatt még halkan lüktetett bennem a vér, nem éreztem hidegnek. Egy pillanatra úgy véltem, megáll körülöttünk az idő, és elhamvadnak az órák: éjszakák, nappalok peregtek, tűntek el az idő süllyesztőjében anélkül, hogy egy kicsit is megbecsültük, vagy kihasználtuk volna őket. Muszáj volt megállnom, hogy tágra nyitott szemekkel meredjek a semmibe, és átéljem egy kicsit a pillanat valóságát.

Bár a testőröm mellett töltött idő kétségkívül nagyszerű szórakozást nyújtott, néha akadtak olyan alkalmak, amikor mégis egyedül éreztem magam. Mindenki olyan távolinak, megközelíthetetlennek tűnt, mintha egy láthatatlan fal választana el minket egymástól: egy akadály, amelyet nem lehet sem megmászni, sem átugrani.
Noha mindannyian egy nagy családként tekintettünk egymásra, én valahogy mégiscsak kilógtam a sorból: szinte sohasem éreztem, hogy egyenrangúan bánnának velem, vagy hogy teljesjogú része lehetek a közösségünknek. Talán ezt is a Csalogánynak köszönhettem. Talán csak bemeséltem magamnak. Hiszen hogyan is lehetne megkülönböztetni bárkit egy olyan falkában, ahol mindenki egyenlőnek született?
Akárhogy is próbáltam elhessegetni magamtól a gondolatot, minduntalan eszembe jutott a régi csapatom, azok a fiatalok, akik, noha csak egy pillanatra is, de befogadtak maguk közé: nélkülük esélyem se lett volna, hogy túléljem a természet viszontagságait a vadonban. Vajon mi lehet most velük? Tényleg ők lennének azok, akik az életünkre törnek? És mégis, miért kell harcolnunk ellenük?
Hiába tudtam a választ a kérdéseimre, miszerint a területünket mindenképpen meg kell védenünk, legbelül elleneztem a döntést. Talán ha szépen megkérem őket, még Zionnak is tudnának segíteni a gyógyulásban, elvégre csak nem lehetnek olyan ellenszenvesek, mint amilyennek mutatják magukat!
Silvert hátrahagyva, egyedül vágtam neki az útnak. Ismeretlen ösvényen, szagok után kutatva próbáltam kiszimatolni Roger nyomát - természetesen sikertelenül. Tudhattam volna, hogy a madárka nélkül esélyem sincs egy efféle trükkre, testőröm pedig csak nem kérhetem fel egy ilyen hálátlan feladatra: szinte már magam előtt láttam jéghideg tekintetét, fagyos pillantásától megborzongtam, és jobban összehúztam magamon fekete kabátom. Ezt most valóban egyedül kell elintéznem, ha nem akarom, hogy feszültséget szítsanak egymás között.
Egy ugrással átvetettem magam a keskeny patakon, amelybe Echo még a múltkor belerángatta Silvert, és elindultam, hogy felkutassam őket. Elvégre nálam jobban ismerik az erdő növényzetét, biztosan tudnak majd valamiféle gyógymódot, vagy legalább útmutatást adni, hogy mit merre keressek. Ugyan a növények, vadvirágok szakértője Rain volt, de már napok óta kezelte az alfát, és kísérletei egyelőre nem bizonyultak hatékonynak. Néha már kezdtem azt hinni, csupán bemesélte az egészet, és egyáltalán nem ért azokhoz a gazokhoz, amelyeket útközben innen- onnan felszedegetett, de nem mertem ezt megvitatni vele legalább addig, amíg valóban kudarcot nem vall. Ezt azonban mégsem kellene megvárnom, mert ha nem vigyázom, még a végén Zion életébe kerülhet.
Egyik métert a másik után ugrottam át, úgy repültem az indák felett, mintha valahol tanultam volna ezeket az egyszerű mutatványokat. Muszáj volt igyekeznem, hogy még a Csalogány éneke előtt megkérdezhessem Rogertől, miféle növények találhatóak a környéken. Úgy véltem, Rain valamelyest kiművelhette, ha már annyira mellette akart maradni, ugyanakkor mégsem gondoltam, hogy bármennyire is érdekelte volna az ilyesmi. Talán azonnal el is felejtette, ki tudja. Mindenesetre meg kellett próbálnom, végső elkeseredésemben már nem láttam más megoldást. Minduntalan kiutat próbáltam keresni ebből az egészből, de mivel alapból vert helyzetből indultunk, nem sok esélyt láttam a nyugodt gondolkodásra - ami valljuk be, egyébként sem volt az erősségem.
Hiába tekintettem alaposan körbe, senkit sem láttam a környéken: elmenekültek volna? Olyan régen nem jártam már itt, biztosan történt velük valami. Talán elköltözhettek egy csendesebb, védettebb vidékre, ahol nem zavarja őket senki és semmi. Hiába szólongattam őket, hiába kiabáltam, semmi válasz nem jött.
Ismét megpróbáltam. Hangom messzire visszhangzott a hűvös hegyek között.
- Van itt valaki?
Néma csend.
- Roger! Chiara!
Nevük hallatára két élénken fénylő szempár villant fel a bokrok sűrűjében. Zöld és borostyánsárga. Kissé közelebb merészkedtem hozzájuk, hogy megbizonyosodjam afelől, régi társaimhoz van szerencsém, de éppen ekkor fúródott egy fa vastag törzsébe egy nyílvessző, éppen mellettem.
- Egy lépést se tovább! Nem tűrjük meg az idegeneket! - hallottam egy rideg női hangot. Mikor tanult meg íjászkodni?
- Aida vagyok! Segítségért jöttem, nincs nálam fegyver! - ordítottam vissza.
- Segítségért? Hozzánk? - mozdult meg a zöld szempár is. - Ugyan minek neked a mi közreműködésünk?
- Hagyd csak - sóhajtott Chiara. - Elég kétségbeesett lehet, ha hozzád fordult.
- Még egy ilyen megjegyzés, és elvágom a torkod! - mordult fel Roger. - Mégis mit képzelsz, ki vagy te?
- Nem úgy értettem! - mentegetőztem, meglehetősen esetlenül. Igazán nem számítottam rá, hogy ekkora civakodást fogok okozni egy ártatlan kijelentéssel. - Csak azt szeretném mondani, hogy nagy bajba kerültünk. Úgy hallottam, elég jól ismeritek már a környéket, és talán tudtok tanácsot adni, milyen növényeket használjak, hogy felgyorsítsam a gyógyulási folyamatot. Egyelőre sajnos az esti holdfény sem segít sokat. Tudtok segíteni, vagy sem?
- Az attól függ, mennyire bízol meg bennünk - támolygott elő a fekete hajú fiatal. Szemében pajkos fény csillogott, kezdtem úgy érezni, nem gondolja komolyan, vagy nem hisz a szavaimnak.
- Kérlek, hallgassatok meg. Az, hogy Zion súlyosan megsérült, nem a ti hibátok volt. Egy vadászaton vettünk részt, ahol elmerültem egy szarvas üldözésében, és nem vettem észre, milyen veszély leselkedik a többiekre. Ha időben leállok, talán meg tudom akadályozni, hogy átszúrja a mellkasát valami hegyes tárgy. Nem tudtam pontosan kivenni, növény okozta- e, vagy fegyver, de tény, hogy mindannyian nagyon meg voltunk rémülve. Azóta semmit nem javul az állapota, és hiába vagyunk mindannyian mellette, szinte semmit nem használ a támogatásunk. Muszáj hozzátok fordulnom, csak ti tudtok tanácsot adni! Milyen növénnyel találkozhatok az erdőben?
Roger reakciója lepett meg a legjobban. Történetemen nevetni kezdett, de cseppet sem rosszindulatúan, inkább a tudatlanságom okozhatta. Illetve ezt szerettem volna hinni.
- Vezess oda - lépett mellém társával. - szeretnék személyesen meggyőződni róla, valójában mennyire súlyos a sérülés. Ha tényleg úgy van, ahogyan mondod, a farkasfűtől jobban kellene lennie. Az nincs a környéken? Úgy tudtam, kimondottan a hegyekben található, mert a hidegben érzi jól magát.
- Természetesen van, csak az sem használ - sóhajtottam. - Mi van, ha már elterjedt a méreg, és nem tudjuk megállítani a folyamatot?
- Vezess oda - ismételte meg. - Ha a saját szememmel látom, többet tudok érte tenni.
Megfordultam, hogy mutassam az utat. Silver még nem jött utánam, de minden bizonnyal már régen feltűnt neki az eltűnésem, és a keresésemre indult. Igazán nem akartam megkockáztatni egy esetleges verekedést, ezért úgy döntöttem, egy másik útvonalon vezetem majd őket a sebesült farkashoz. Kicsit hosszabb lesz, de így talán elkerülhetjük a kellemetlenséget.
- Egy dolgot azért szeretnék tisztázni veletek - álltam meg végül. A többiek követték a példámat, és kíváncsian bámultak rám.
- Mi lenne az?
- Nem azért kísérlek el benneteket a rejtekhelyünkre, hogy utána megtámadjatok minket. Ha valóban feltett szándékotok, hogy elősegítitek Zion gyógyulását, ilyen meg sem fordul a fejetekben. Igaz?
- Természetesen - bólogattak mindketten. - Menj csak. Mi majd követünk.
Nem szóltam többet. Csendben osontam a füvön, mintha csak attól tartanék, hogy valaki meghallhat minket. Vagy talán valóban tiltott dolgot csináltam, és ezúttal túl messzire merészkedtem elvetemült ötleteimmel? Mit tettem? Hiszen Roger és Zion esküdt ellenségek, miért vagyok olyan biztos benne, hogy nem éppen ártani akarnak nekünk?
Talán a megérzésem játszott közre, vagy a mélyen elrejtett bizalmam, ami miatt egy pillanatra sem tudtam őket kitörölni emlékezetemből. Az igazat megvallva, valóban hiányoztak már, amióta a hegyi falkához tartozom, sokkal kevesebbszer látom őket.
Útközben egy váratlan egyénbe botlottunk: egészen véletlenül tűnhetett fel előttünk, noha meg voltam róla bizonyosodva, hogy követ, ilyen hamar egészen biztosan nem számítottunk a találkozásra. Silver úgy nézett rám, mint egy gyilkosra, és a szemem láttára változott farkassá. Támadó pózt vett fel: fejét lehajtotta, mellső mancsait előrenyújtotta, és felborzolta a szőrét. Azt hiszem, csak védeni próbált, elvégre tényleg kicsit messzire mentem.
- Mit kerestek a területünk határán?
- Ugyanezt kérdezhetnénk mi is, ostoba dög! - morogta Roger. - Ha nem húzol arrébb, utat törünk magunknak a testeden keresztül!
- Azt szeretném én látni! - rugaszkodott el a talajról, és egyenesen Rogerre vetette volna magát, ha meg nem állítom gyorsan.
- Várj, nem úgy értette! - siettem a segítségére. - Csak azt akarta mondani, békés szándékkal vannak itt.
- Aki megölte az egyetlen, még élő családtagom, ne kerüljön a szemem elé, vagy halállal lakol!
,,De ennek most igazán nincs itt az ideje!" - gondoltam magamban, azonban kimondani már időm se maradt: ezúttal Roger próbálta Silverre vetni magát, aki egy szempillantás alatt a háta mögé került. Ismertem ezt a taktikát, és semmi jót nem jelentett.
- Elég már! - ordítottam. - Megígérték, hogy nem esik bántódásunk, ezt miért nem tudod elfogadni?
Silver hátrébb húzódott, de a szeme sarkából tovább figyelte a baljós párost.
- Talán mert nem éppen úgy ismerem őket.
- Nézz már rájuk! - mutattam a két fiatalra. - Amíg nem szólal meg a Csalogány, egyszerű emberekkel van dolgunk, semmi okod az aggodalomra. Mellesleg... kicsit gyorsabban odaérnénk, ha esetleg... tudod... - itt elhallgattam. Silver talán még dühösebb volt, mint eddig bármikor.
- Csak nem várod el tőlem, hogy még cipeljem is őket? Mi vagyok én, málhás szamár vagy farkas?!
- Szíves engedelmeddel egyik sem igazán, és mégis mindegyik egyszerre - állapította meg Roger, és egy jól irányzott mozdulattal felugrott rá.
Azzal a lendülettel két méterrel arrébb találta magát, a sárban.
- Takarodj a közelemből!
Felsóhajtottam. Úgy tűnt, ez nehezebb lesz, mint gondoltam: ha ennyire nem bíznak meg egymásban, lehetetlen, hogy jóindulatra bírjam őket. Végül is, ki akarná meggyógyítani sérült ellenfelét? Roger biztos nem, ezt már akkor tudtam, amikor átmentem értük.
Akkor jutott csak eszembe, hogy ezzel megint átléptem a territórium határát: meg sem kellett volna próbálnom átszökni, hacsak nem akarom, hogy Zion elküldjön, ráadásul még Chiaráékat is a nyakába zúdítom. De mégis, hogy menthetnénk meg?
- Reméltem, hogy nem kell erőszakhoz folyamodnom - lépett a még mindig értetlenül pislogó fiatal mellé Silver. - Utálok gyilkosokat cipelni.
- Mintha te olyan ártatlan lennél! Nem a saját akaratomból vagyok itt, hanem mert egy csinos lány megkért rá!
- Ti ketten tényleg nem tudnátok a lényegre koncentrálni? - fakadtam ki. - Fejezzétek már be a veszekedést, és induljunk!
- Igaza van - Roger újra megpróbált felkapaszkodni, de ezúttal sem járt sikerrel. Ropogtak az ízületei, még remegett a fájdalomtól. - El se hiszem, hogy újra együtt vagyunk, Aidám - ölelt át. - Nem kell tagadnod, hogy látni szerettél volna minket.
Silver kifakadt.
- Veszed le a mocskos kezeidet a menyasszonyomról? Sosem láttam még ekkora tahót!
Roger válaszra se méltatta. Úgy tűnt, a személyem jobban felkelti érdeklődését, és megpróbálta vörös tincseimet az ujjai közé csavarni.
- Mitől változott meg a színe? Úgy emlékszem, nem ilyen volt.
- Nem bizony - helyeseltem. - Akkor történt, amikor először táncoltam Falconnal.
- Mert nem voltál képes megvárni - egészítette ki Silver, miközben egyenletes tempóban futott a hegyek felé. Éreztem zakatoló lélegzetvételét, egyenetlen szívverését, és mozdulatainak enyhe remegését. Láttam, ahogy izmai megfeszülnek, és egyre közelebb kerülünk otthonunkhoz.
- Nagyon büszke vagyok rád - simogattam jobb oldalát, ahol valamivel hosszabb, és világosabb szőrzetet találtam. - De majd ha odaértünk, megpróbálhatnál egy kicsit barátságosabban lelassítani. Tudod, nem úgy, ahogy szoktál.
- Ezt meg sem hallottam - morogta, és felgyorsította lépteit.
Idővel egy aggódó szempár tűnt fel előttünk, kétségbeesett pillantással fogadott minket. Rain kezét tördelte, sötét ruháján némi vérfolt éktelenkegett. Még mielőtt bármit mondott volna, sejtettem, mi történt távollétünk alatt: Zion ismét nem hagyta, hogy hozzáérjen, és rátámadt a védtelen lányra. Hiszen hiába jó harcos, egy hatalmas farkassal szemben esélye sincs.
- Én megpróbáltam. A többi már rajtatok áll - mondta némi csalódottsággal a hangjában. - Ha tőlem nem fogadja el, ti járjatok sikerrel.
Silver visszaváltozott, melynek következtében Roger ismét a földön találta magát. Értetlenül körbepillantott, és beleszimatolt a friss, hegyi levegőbe. Meleg pára, mohák, és zuzmók illatát érezhette, az új környezet elfeledtette vele fájdalmát. Kimért léptekkel baktatott a sérült alfa elé. Zion megérezte, hogy valaki közeledik hozzá, és felemelte a fejét. Szúrós tekintettel mérte végig a fiatalt, aki letérdelt mellé, és a szíve fölé helyezte tenyerét.
- Elképzelhető, hogy méreg is van a szervezetében, ami még mindig nem tisztult ki. Ezt a ti gyógykezeléseitekkel esélytelen túlélni. Pláne, hogy nem is rendelkeztek alapanyagokkal egy főzethez sem.
- Miért kéne bármit kotyvasztanunk, ha elég a holdfény és a farkasfű? - állt elém Silver. - Én is túléltem, pedig súlyosan megsérültem korábban.
- Kár volt - morogta Roger, szinte alig hallhatóan, de elkésett: háta a fának csapódott, és karmok mélyedtek nyakába.
- Talán mondtál valamit?
- Semmi különöset - mentegetőzött, miközben megpróbálta kipréselni a torkán akadt szavakat. - Nem Zion életéért jöttem, ha nem felejtetted volna el. Annál nekem sokkal fontosabb dolgom van. Egyszóval, sajnálom, Sil. Nagyon kedves lehet neked, de az a helyzet, hogy egy magadfajta agresszív állatnak nem adok útmutatást.
- Akkor kitépem belőled - vicsorgott. - Különben se tűröm a becézgetést, pláne egy ilyen alaktól!
- Nyugalom! - toltam el őket egymástól. - Van rá mód, vagy nincs? Ezt szeretnénk tudni.
- De csak miután megtanulta a leckét! - acsargott tovább testőröm.
- Van - lépett mellém Chiara is - , de... korántsem veszélytelen, és azt sem garantálom, hogy valóban hatásos lesz.
Nem volt más választásom, engednem kellett neki. Ők ketten az egyetlen esélyünk, és ha Zion testében tényleg olyan gyorsan terjed a méreg, ahogy mondják, akkor valóban nincs vesztegetni való időnk. Ha megpróbáljuk, talán elveszítjük Ziont, azonban, ha nem teszünk semmit, ugyanaz lesz a végkimenetel.
A kevésbé fájdalmas lehetőség mellett döntöttem.
- Akkor megpróbálom. Mi lenne a dolgom?
- Pontban éjfélkor gyere a Csillagok tavához, és megbeszélünk mindent.