Nightingale - A magány vonyítása

5- Vérszövetség

Zion állapota napról napra romlott.

Se a Hold ragyogó fénye, se a hosszú pihenés nem segítette elő a gyógyulási folyamatot.
Noha Rain szerint a növények aránya és minősége megfelelő volt, én mégsem tapasztaltam semmiféle javulást, sőt, úgy tűnt, az alfa egyre kedvetlenebbé válik: már nem jött elő teliholdkor sem, keveset mozgott, és a nappalokat leginkább átaludta. Igaz, fogalmam sem volt róla, hogy ez a sérülés miatt van, vagy esetleg valamiféle mellékhatás lehet, de egyik feltevés sem bizonyult megnyugtatónak. Kerülte a társaságot és a zajokat, a nap nagy részét az árnyékban töltötte, és mindenkit elmart maga mellől, aki ilyenkor a közelébe férkőzött.
A fák takarásában szűk körben gyülekeztünk. Ki - ki vetett felé egy sajnálkozó pillantást, mások melegíteni próbálták a legyengült testet.
Mégis csodáltam, hogy ilyen sokáig bírja. Kínját igyekezett rejtegetni, ugyanakkor a vizet is elutasította, ha vittem neki.
Tudtam, hogy nem húzhatjuk sokáig, mégsem voltam képes ellene cselekedni. A tehetetlenség élő ködként telepedett elmémre, elhomályosítva minden hasznosnak vélt ötletemet. Hiába terveztem néhányat, estére mindig elfelejtettem őket, még mielőtt Silverrel megoszthattam volna.
Egyedül talán Rain volt az, aki szakadatlanul próbálkozott különféle kencékkel, a többiek nem mertek beleavatkozni az orvoslásba.
Testőröm viszont aktívan részt vett a teendőkben, néha például megpróbálta elterelni az alfa figyelmét, amíg a lány a sebet próbálta kezelni.
Zion egy - egy harapással hálálta, ha Rain éppen elvétett egy mozdulatot.
- Sejthettem volna, hogy ez lesz - sóhajtott az ifjú. - Talán kevésbé lenne fájdalmasabb a kezelésed, ha hallgatnál rám, és alakot váltanál.
A főnök szúrós pillantására hozzátette:
- Nekem legalábbis.
Ismét hosszas csend következett, melyet csak elvétve zavart meg Zion kelletlen morgása, és a lány keserves sóhajtása. Tudtam, hogy nem fogunk bírni vele, de meglehetősen makacs természete miatt sokkal nehezebb dolgunk volt, mint korábban hittem.
A jégkék szempárt bámultam. Unott tekintetében végtelen fájdalmat éreztem, szinte már engem kínzott belülről. Újra mardosott az a jól megszokott érzés, amikor a gyomrom összeszorul egy pillanatra, és a kilátástalanság élő falként vesz körül.
Csakhogy most nem egyetlen másodpercről volt szó.
Hónapok, sőt, talán évek kemény munkáját próbáltuk menteni, de az, akiért mindezt tettük volna, keményen ellenszegült kérésünknek. Noha minden tudásunkat bevetettük a kutatásba, végül mégse bizonyultunk elég találékonynak a fájdalom enyhítéséhez.
Végül csak álltunk, és néztük, ahogy Rain továbbra is céltudatosan teszi a dolgát, ha már mi nem tudtunk hozzátenni.
Míg végül dühösen felállt, és magára hagyta az alfát.
Azt hiszem, akkor hunyt ki bennem a remény utolsó szikrája.
- Várj még! - kiáltottam utána. - Ha nem csinálunk semmit, mindenkit veszélybe sodrunk. Az egész falka élete forog kockán! - tagjaim remegni kezdtek, fejem szűnni nem akaró lüktetésbe fogott. Hogy lehet ennyire szemtelen valaki, akinek ráadásul semmi köze sincs hozzánk? Inkább örülnie kellene, amiért nem hagytuk sorsára, ehhez képest egy szemernyi hálát nem mutatott se nekünk, se Zionnak. - Biztos nincs más megoldás?
Még hallottam, ahogy hangom visszhangzott a távolban, de válasz már nem érkezett rá. Rain elment, itthagyott bennünket, ki tudja, mi célból.
Magatehetetlenül rogytam a földre.
Éreztem, ahogy a hatalmas teher ólomsúlyként nehezedik mellkasomra, mivel túlságosan gyengének bizonyultam hozzá.
Talán el is aludtam egy pillanatra, fogalmam sincs, mi késztetett rá. Szemhéjam akaratomon kívül zárult le, akkor már képtelen voltam irányítani testem.
Kellemes perceket töltöttem el, a természet csendje segített rendezni összezavarodott gondolataimat.
Hallottam, hogy valaki szólít engem. Keze melegét éreztem jobb vállamon, forró lehelete szinte már égette bőrömet.
- Aida - ismételte újra, inkább kíváncsiságból, mintsem haragosan. - Ébredj, nem késlekedhetünk.
Szemem előtt összemosódtak a színek: olajzöld, és levendula, mézsárga és tűzvörös lágy elegye homályosította el látásom. Silver állt előttem, jobb kezét felém nyújtotta, és érdeklődő tekintettel mért végig. Válasz helyett elfogadtam segítségét, és felálltam a hideg talajról. - Addig van időnk, amíg le nem megy a Nap. Sötétben sokkal veszélyesebb.
- Egy pillanat - mértem végig testőrömet. Úgy tűnt, komolyan gondolta az elhangzottakat, bár nekem mégsem volt elég meggyőző. - Egy farkast nem kellene, hogy zavarjon a sötét. Hogy is van ez?
- Nem is rólam van most szó, hanem rólad - ajkát huncut mosolyra húzta, és erősen a szemembe bámult. - Tudod, a madarad. El fogja rontani a jelenlegi tervem.
- Szóval azt szeretnéd, hogy még ebben a formámban essek túl azon az izén? De mi is ez tulajdonképpen?
- Egy kicsit sem veszélytelen Zionmentés, én is csak ennyit tudok- zárta le a témát, majd farkas alakot öltött. - Rainhez megyünk. Gyorsabban haladunk, ha én viszlek, ne gyalogolj. A többit majd megoldjuk akkor, amikor a szükség úgy kívánja.
Meg sem várva, hogy biztonságosabban átfoghassam, egy hatalmas ugrással rúgta el magát a talajról. Gyorsan futott, sebesebben bármelyik társánál, akiket volt szerencsém megismerni. Éreztem, ahogy erőt fejt ki, izmai egy pillanat alatt feszültek meg, majd ernyedtek el. Ezüstfehér bundája lobogott a szélben, a fák, bokrok, és sűrű indák szövedéke sem jelentett számára legyőzhetetlen akadályt. Tüdeje, mint egy óriási fújtató, zakatolt alattam, attól féltem, hogy bármelyik pillanatban eléri kapacitása végső határát.
- Hé, lassabban! - borzoltam össze szőrét. - Ne rohanj annyira, a végén még tönkreteszed magad miattam, és azt sosem bocsátom meg.
Válaszul mindössze egy rosszalló pillantást kaptam, teljesen figyelmen kívül hagyta, mennyire aggódom miatta.
Egy kis ösvényre kanyarodtunk, ez az út egyenesen Zionhoz vezetett minket. Kellően el volt rejtve, messze minden találkozóhelytől, csak az tudta megtalálni, akit célja idevezérelt. Ahogy mindig, most is fékezés nélkül vette be az éles kanyart, csak utána volt hajlandó lassítani léptein.
Smaragdzöld szempár villant fel a bokrok sötétjében, az illető úgy rohant ki elénk, hogy már azt hittem, elkerülhetetlenül fel fogjuk dönteni.
Ő azonban szilárdabb volt a sziklánál, tekintete ellentmondást nem tűrően szegeződött ránk.
Éppen meg tudtunk állni, hatalmas port kavartunk fel csúszás közben. Amikor többé- kevésbé kitisztult a látásom, megpillantottam Raint, amint csípőre tett kézzel méreget minket.
- Elkéstetek, mihasznák! Mit szerencsétlenkedtetek annyi ideig? Megvárattatok mindenki mást is!
- Jöttünk, ahogy tudtunk - változott vissza Silver, melynek következtében tompa puffanással értem földet. - Elmondod, miért kellettünk, vagy várjunk a csodára?
A lány egyre dühösebb lett, szeme szinte parázslott a haragtól. Kimért léptekkel közeledett felénk, és hátrálni kényszerültem.
- Mert csak ti vagytok olyan eszelős idióták, hogy nem kötöttetek azonnal szövetséget! Mégis mit képzeltetek, majd idővel kialakul? Az, hogy megharapsz valakit, semmit nem jelent, csak akkor ér valamit az egész, ha meg is erősíted a hozzátartozásod!
- Mondd, mikor lettél szakértő? - testőröm lekezelő hangneme miatt, hamarosan éles fájdalmat érzett arcán, egy csattanás kíséretében.
- Magadtól kellett volna rájönnöd! Szinte semmit nem tudok rólatok, de ennyi eszem még nekem is van!
Éreztem, ahogy az adrenalin áramlik bennem, és bejárja egész testemet. Pillanatok alatt képes voltam felhúzni magam, pláne, ha egy olyan alak oktat ki, aki a legkevesebb időt töltötte velünk.
- Mégis kinek képzeled magad? - fakadtam ki. - Tudhatnád, mennyi mindenen mentünk keresztül, hány barátunkat vesztettük el, de kitartottunk egymás mellett! Ezért nem lesz soha testőröd!
- Hagyd, Aida - Silver szelíd hangjától hideg futott végig a hátamon. Óvatosan megfogta a kezem, hogy megnyugtasson valamelyest. - Igaza van, ezt a lépést valóban kihagytuk, és tudod, miért? Mert nem bíztunk egymásban.
Kifejezéstelen tekintettel bámultam rá. Pont ő? Pedig olyan rendíthetetlennek tűnt, azt hittem, eleve el van rendelve, ki kit fog bevédeni. Testőröm most kerülte a szemkontaktust, kezét háta mögé rejtette. Talán szégyellte magát, amiért nem mondta el idáig. Egy kis hezitálás után azonban tovább folytatta. - Amikor megharaptál, teljesen meglepődtem, azt hittem, nem én leszek az, akinek meg kell védenie téged. Kicsit sem készültem fel rá, mindössze azért álltam be a körbe, mert kíváncsi voltam, korábban ugyanis sose volt ebben részem. Ha úgy adódott, hogy új tag érkezik közénk, én többnyire a fák takarásából figyeltem a jelenetet. Nálad viszont úgy éreztem, eljött az én időm, részt kell vennem, mert én is a közösséghez tartozom. Ha csupán ennyivel is, de támogatnom kell az újoncokat. Viszont tudnod kell, hogy továbbra sem bíztam magamban, nem hittem, hogy helytállhatok melletted, ahogy Falcon a húgom mellett. Az ő kapcsolatuk szerelem volt első látásra, nem is igényelt nagy felhajtást, ellentétben a miénkkel. Benned mégis volt valami, ami megfogott, talán a kisugárzásod, vagy a mosolyod, ami miatt már az első itt töltött naptól fogva figyelemmel kísértem lépteidet. Nem tudom, mit hoz a holnap, és hogy túléljük- e a mait. Hosszú út áll még előttünk, és a neheze most következik: ha valamelyikünk akár szavak nélkül, de ellenzi, és nem bízik meg a másik félben, az biztos halált hoz mindkettőnknek. A szertartás veszélyes, az életünkbe kerülhet, de ha úgy adódik, akár meg is menthetjük vele a másikat. Sokáig azt hittem, az a legjobb, ha nem tudsz róla, ezért nem is akartalak terhelni vele. Ha szeretnéd, most még esélyünk van felbontani, ezután viszont már nem lehet visszavonni. Megpróbálod így is?
Nem tudtam, mit is feleljek. Az egész olyan rendkívüli volt, pedig szentül hittem, hogy a beavatáskor kapott csillag egy életre megpecsételi majd a sorsomat.
Körülnéztem.
Mögöttünk mindenki felsorakozott, körbevettek minket, de mindezt olyan hangtalanul, olyan szelíden, hogy szinte észre se vettem őket. Silver megvető pillantására kissé hátrébb álltak, elegendő teret hagyva nekünk a mozgásra.
Testőröm türelmesen várt, úgy tűnt, nem szánta el magát igazán, bár valójában talán csak egy kis bátorításra volt szüksége. Határozottan a szemébe néztem, és mindkét kezét tenyerembe vettem. Ujjait esetlenül behajlítota, de nem engedtem, hogy ökölbe zárja őket.
- Én elkezdem, te pedig folytasd, ha ismered - lassan ejtette ki a szavakat, mintha még mindig nem lenne biztos a dolgában. Aprót bólintottam, mielőtt összekulcsoltuk volna kezünket.