Hamis Istenek Hagyatéka

3. Fejezet

A nap mint egy lassan felnyíló szem jelent meg a horizonton. A négy lovas még mindig hajthatatlanul tartott előre, nem kímélve lovaikat akikkel szinte átvágtatták az egész éjszakát. Ahogy az árnyékok megjelentek a dombos vidéken és a fák tövében félelmetes nagyságokat vettek fel, a menekülők lelassítottak. Lépésben a lovaik fejüket lógatva mentek és néha megbotlottak kimerültségükben. Egyik lovas se nyúlt le megpaskolni a nyakukat dicséretként, ugyanis szőrük mindenhol tajtékzott, nyakuk és szájuk pedig habzott.

Nem szóltak egymáshoz. Hugo szinte egész úton háttal volt a többieknek és próbált elől haladni. Kaspar néha egy aggódó pillantást vetett a testvérpárra, talán egyszer szólásra is nyitotta a száját, de egy mondat se hagyta el azt. Luirest és Raina is némaságba burkolóztak ami a történtek után szokatlan volt. Lui gyakran fészkelődött a nyeregben. Elzsibbadtak a lábai és mivel nem a saját megszokott puha nyergében ült így lassan kínszenvedésé vált számára a cél nélküli utazás. A lovak orrlyukai nagyra tágultak és a lépéseik mellett lovasaik fáradt szuszogását lehetett csak hallani. A reggelben felkelt madarak elkezdtek csicseregni és a környező erdők és néhol található legelők is nyugodt hangulatot árasztottak magukból. De ők nem voltak nyugodtak. Feldúltak és mélyen belül izzottak a méregtől és ezernél több kérdés merült fel bennük amit képtelenek voltak kimondani. Mintha egy kérdés a jelenlegi biztonságos talajt egy pillanat alatt eltüntetné a lábuk alól.

Raina úgy érezte mintha homok lepné be a száját, majd észrevette, hogy a nyergek első kápájához kulacsok vannak felerősítve. Szinte alig hallhatóan megszólította öccsét és mutatta neki, hogy igyon, de az válaszra se méltatta, csak üres tekintettel figyelte a körülöttük lévő tájat. A lány meghúzta a kulacsot és teljes megkönnyebbülés szaladt át rajta ahogy oltani tudta a már szinte kínzó szomját. Majd újra az elmúlt estén kezdett el gondolkozni. Kaspar és Hugo nagyon is jól tudta, hogy mi fog történni, hiszen teljesen fel voltak készülve a menekülésre és a lezárt kapu is ki volt nyitva. Nem az bántotta, hogy a legbizalmasabb embereik hazudtak nekik a fene is tudja mennyi ideig, hanem az, hogy hány ártatlan lakos eshetett áldozatul aznap este. Mikor menekültek pánikszerűen kereste a támadókat az emberek között, de egyszerűen nem látta, így már biztos volt benne, hogy régóta elvegyülve lehettek közöttük. Próbálta emlékeit még az apja uralkodásának idejére visszapörgetni, hogy mit követhettek el ami miatt valaki ilyen módon akart volna bosszút állni, de senkire nem tudott visszakövetkeztetni. Majd hirtelen megjelent lelki szemei előtt a kék szempár.

- Kaspar, a zsoldos... - fordult Raina az idősebb felé, de nem tudta befejezni a mondatot.

- Még nem. - emelte fel a kezét, hogy ezzel csendre intse a másikat.

Mi, még nem? - mint derült égből villámcsapás csattan Luirest hangja. - Ideje lenne tisztázni mégis mi a fene történt! Tudtátok nagyon jól, hiszen felkészültetek! Most azonnal vissza kell mennünk! Otthagytuk őket! A mieinket! - nem várva a reakciókra máris megfordította a lovát az ellenkező irányba.

Raina azonnal reagálva fáradt lovát visszarántva testvére elé sietett, hogy elállja az útját. Nem szólt semmit, csak mélyen az övéhez hasonló barna szempárba nézett és tekintetével próbálta a fiatalabb tudtára adni, hogy most ez nem a megfelelő idő az elkeseredésre. Luirest azonnal megértette, de a szemei mintha könnyben áztak volna és egész testében remegett a feszültségtől. A nővére szíve majd meghasadt, hogy így kell látnia a testvérét. A kormányzó és a kém meg se próbáltak belefolyni a kialakult szituációba, de nem vártak sokáig. Hugo törte meg a csendet.

- Nem állhatunk meg. Messze van még a végállomás és ha most sokáig állunk lovunk se lesz ami elvigyen oda.

Raina szúrós tekintettel támadta a szőke férfi hátát aki már el is indult. Kaspar még ránézett a fiatalokra, majd követte a társát.