Hamis Istenek Hagyatéka

4. Fejezet

Fokozatosan fogyatkozott a csapat. A minklesi katonák napról napra külön váltak, voltak akik csoportosan indultak meg a kisebb városokba és falukba, néhányan pedig szétszórva a tanyavilágba lovagoltak az elfek után kutatni. Dzatrent nem osztották ki egyik csapathoz se ami miatt hálát is adott az Alkotónak. Mindig igyekezett előre furakodni a lovasok között, mert a kemény farácsos rabszállító lovaskocsik zörgése zavaróbb volt számára mint eddig valaha. A lovaskocsikkal pár mérföldenként megálltak és tizenöt emberből álló tábort vertek. Öten maradtak a kijelölt területen a többi tíz katona pedig egy kocsival követve a többi lovast elindultak a kiadott településekre. Néha egy visszafelé tartó kocsi is jött velük szembe, hogy a hazafelé lévő úton összeszedje az esetleges befogott elfeket és visszaszállítsa Minklesbe.

Nem Dzatren volt egyedül aki mereven állt hozzá az egészhez. Több katona is zsörtölődött, hogy miért kell nekik ezt csinálniuk, hiszen eddig az itt élő elfek nem igazán csináltak nagy galibát. Valaki pedig teljes egyszerűséggel nem akart heteken át átlovagolni a kontinens másik végére. A zöld szemű férfi minden társára figyelt. Nem tudta teljesen a menettervet így fél mondatokból próbálta lovaglás közben és az esti tábortüzeknél összerakni a történetet. Egy dolgot akart minden áron kideríteni, hogy kik fognak elindulni délre Nodroe irányába. Egyenlőre csak egyenesen nyugatnak tartottak, a levált csapatok pedig északnak. Megkönnyebbülésére a vadászkutyák száma is csökkent, sőt talán rohamosabban mint az embereké. Minél kevesebb állat van a közelében annál több az esély a menekülésre.

Egy hűvösebb délutánon egy erdőn átlovagolva beszélgetésbe elegyedett a mellette haladóval. A pár évvel idősebb férfi mint kiderült egy tavaszi beavatást vezetett és hosszú perceken át zsörtölődött, hogy mennyire puhányak a mostani fiatalok és egy vasvillát sem tudnak megtartani, nem hogy egy nehéz kétkezes kardot. Dzatren csak mosolygott, ugyanis annak idején nyolc évvel ezelőtt róla és a társairól is pontosan ugyanezt mondták. Egy ideig élvezte a másik társaságát majd mikor már nagyon idegesítően sok volt morgolódás, kifogást keresett, hogy ne kelljen tovább hallgatnia.

- Szavad ne feledd, de engem most sürgősen hív a természet.- állította meg hirtelen Bennetzent.

- Azért huszonhat esztendős létedre kibírhatnál minimum egy fél napot vizelés nélkül. - válaszolta a másik de az lovagolt egyenesen tovább.

Igazából nem hazudott. Tényleg jól esett könnyíteni magán. Kicsit lejjebb állt meg Bennetzennel az útról, hogy a többiek elférjenek mellettük, ő pedig az első barátságos fát kiválasztotta. Az egyik elhaladó társa poénosan odakiáltott neki.

- Vigyázz testvér, négy napi útra innen az Elfajzott vidék, nehogy egy eltévedt rühes kiugorjon a bokorból és leharapja a kincsedet. - a mellette tartó is hangosan felnevetett.

Dzatren nem tudott nem elmosolyodni.

- Ehhez minimum három harapás kéne. - válaszolta hátra vigyorogva. Kellett ez a kis vicc a lelkének. A másik kettő meg jóízűt kacagott a válaszán.

A rüheseknek nevezett lények minden emlagori gyermek rémálma volt. A négy lábon járó, ívelt gerincű, vékony emberszerű pokolfajzatok azok akikkel senki nem akar találkozni. Szerencsére a történelem során megfogyatkoztak és már csak pár száz élt, azok is őrzött rezervátumokban. Az Elfajzott vidék a kontinensen lévő egyetlen kis külön állam ami nem tartozik Emlagorhoz. Északtól lefelé keleten a kontinensből kinyúló óriási félsziget már majdnem külön kis kontinens is lehetett volna, főleg miután különböző törzsek lakták. Emlagorral egyességet kötve ezek a férfiak és nők védték meg az ő országukat a rühesektől. Dzatren sose találkozott se rühessel se pedig törzsi lakossal. De amikett hallott mindkettőről, inkább nem is áhítozott ilyen élmény után.