Hamis Istenek Hagyatéka

1. Fejezet

"A Főváros aminek már neve se volt. Ha volt is már rég feledésbe merült. Ha azon az éjszakán valakinek is eszébe jutott a neve jelentését biztos a pokollal hozta értelmezésbe. Az emberek sikoltottak, ordítoztak, a gyermekek keservesen sírtak anyjuk karjaiba. A palotában történtek hamar kitudódtak ugyanis sötét, nyurga, gyors alakok minden lehető kijáratot elzártak a lakosok elől. Káosz volt az utcákon, akik futásnak eredtek nem sokáig jutottak mert hajuknál és végtagjaiknál fogták meg őket és rángatták a főtérre.

Egy tizenkét éves forma fiú is anyjával kézen fogva próbált menekülni mikor anyjának fájdalmas sikolya béklyózta meg lábait. Egy félelmetes magas férfi kapott bele a szőke fürtökbe és rántott akkorát, hogy az áldozat hanyatt esett. Kezében maradt egy csomó haj amit az édesanyja fejbőréből tépett ki. A nő pánikolva négykézláb próbált tovább menekülni. A kisfiú még akkor se tudott megmozdulni mikor a vastag talpú csizma az anyja gyomrába csapódott. Csak állt és sírt ahogy a felnőtt rettegve, fájdalmakkal kapkodta a levegőt.

Végül a férfi megragadta az anyját és őt is, majd a főtér közepén álló templom felé vonszolta őket. A nőnek nem volt ereje ellenkezni a fiú pedig nem mert. Már sokakat oda vittek és hosszú sorba térdeltették mint mikor egy ceremónia előtt végigsétál köztük uralkodójuk be a szentnek tartott épületbe. De most mindenki térdelt, előre borulva zokogott, reszketett, nem pedig állt és örömittasan tapsolt. Igazából sírni se mertek. Csukott szájjal bömböltek lehajtott fejjel, arcuk és orruk rángatózott ahogy összeszorított szájjal próbálták visszafogni magukat.

A gyerek nem mert megmozdulni csak a szembogara ugrált összevissza az embereket figyelve. Abszurd képet mutatott ahogy a színes, díszes üvegekkel, csipkés díszítésekkel magasba emelkedő templom előtt rettegő emberek gyülekeztek. Éjszaka volt mégis mintha nappal lett volna úgy világították be a teret a végig ültetett olajlámpások.

Egyszer csak bűz facsarta meg a pösze orrát. Felnézett. Az emberek által alakított folyosón egy félelmetes, sebhelyes arcú alak sétált el magával vonszolva valami. Pontosabban valakit. A kisfiú azonnal felismerte városukban élő, király jobbján tartózkodó legendás alakot. Hrommel hófehér haja, a férfi kezében, azt fogva húzta végig a macskaköveken, hogy minden jelenlévő lássa és megjegyezze a pillanatot. Az ismert alak  békét jelentő barátságos napnyugta színű szeme üresen meredt előre, hófehér aranyozott ruhája pedig vérrel volt eláztatva. Hasfala felnyitva, belsőségeit maga után húzva. Mint az ünnepi disznóvágásokon a fő piacon - gondolta a fiú és elkapta a hányinger. Küszködött, hogy ne alázza meg ezzel magát ennyi ember előtt, hisz viszonylag nagynevű család gyermeke volt és erre a modorra nevelték. De ekkor egy éles női sikoly szelte át az óriási városi főteret.

- Fent ! - sikította valaki torkaszakadtából ami teljes pánikkal lepte el az összes ott tartózkodót.

Mindenki egy irányba nézett fel, a gyermek is követte őket. Mindenki a tér jobb oldalán található zászlórudak sorára néztek ami mögött a királyi palota emelkedett a magasba. A zászlórudakra halottakat szúrtak fel, mind véres de ünnepi ruhát hordtak. Kék, vörös és zöld színek. Ma reggel ezek az emberek lovagoltak át a városon. Emlékezett rájuk, ők voltak a területi uralkodók az ország többi részében és ünnepélyesen jelentek meg a király meghívására. Ő is ott tapsolt az érkezésükkor. A kék a király színe volt. Annak a halottnak nem volt feje. A fiú összevizelte magát. Nem tudta levenni a látványról a szemét , csak amikor észrevette, hogy a tér egy emberként tartja vissza a lélegzetét. A frízekkel díszített templomkapu felé nézett. Hrommel holtteste a küszöbre lett dobva és a gyilkos visszafordulva végignézett a tömegen. Csak a fél fején volt egy minimális haj, az arca háromnegyede pedig egy romlott hús felszínére emlékeztetett. Az égési sérülések látványa ha nem lett volna elég az agresszív testtartása is elég félelmet keltett az emberekben. Valamit mondott , de a fiú nem hallotta tisztán, de talán nem is akarta tudni miről szónokol nekik egy szörnyeteg. Végigfuttatta kék tekintetét a templom előtti téren majd a félelmét felváltotta egy másik érzés. Megkönnyebbülés. A zászlórudak előtt álltak azok az alakok akik idehozták őket a nagy város több pontjából. Igazából még mindig folyamatosan rángattak új embereket a macskaköveken. A gonosz fekete ruhás embereknek most vette csak észre, hogy éles, hosszú fülük van. Elfek. Rengetegen voltak, tartózkodtak köztük palotai egyenruhások is de azok is egytől egyig elfek voltak. És ott volt köztük Rada, az ő elf származású dadusa. Semmi érzelem nem látszott a szép, szeplőkkel gazdagított arcán, mintha ott se lenne. Állt saját fajtái körében és figyelt a kapuban álló alakra. A fiú nem foglalkozott a szégyennel amit félelmében elkövetett, felpattant és reszkető lábbal, és könnyekkel áztatott arccal szaladt a dadája felé aki születése óta vigyázott rá. A gyermek átszelve a téren kerülgetve az embereket csak futott a nő felé aki mindig biztonságot jelentett számára. Majdnem oda ért mikor az elf nő hűvös tekintettel rá pillantott. Szemében megvetés és színtiszta gyűlölet villant. A fiú ha tehette erre a döbbenten megállt volna, de mikor megérezte, hogy a nőnél nem lel menedékre, egy semmiből jött nyílvessző fúródott a hátába, ő pedig arccal a földre rogyott.