Öt nap alatt szerelem~I.M

Első fejezet

-Annyira imádom New York-ot!-áradozott Crystal a telefonba. -Miért nem mehettem veled?- tette fel a kérdést immár negyedszer.
-Már ezerszer megbeszéltük-forgattam a szemem, miközben beléptem a hotel ajtaján.-Tartsd egy kicsit.
Miközben a barátnőm a vonal túlsó felén várakozott, sietősen kitöltöttem az ittlétemre vonatkozó űrlapot, majd megkaptam a szobám kulcsát. Szinte minden évben megszállok itt, ezért már rutinosan mozgok az épületben, és a személyzet nagy részét is ismerem.
-Sajnálom, de csak a pótkulcsot tudom odaadni Önnek. Az eredeti valamilyen módon elkeveredett- mondta feszülten a negyvenes éveiben járó portás.
-Semmi probléma-mosolyogtam rá. Megköszöntem a portásnak a kulcsot, majd ismét a fülemhez emeltem a telefonomat.
-Itt vagyok. Most fogom elfoglalni a szobám- tájékoztattam a barátnőm. A folyosón épp egy tükör mellett mentem el, és rá kellett jönnöm, milyen érdekes látványt nyújtok. A jobb kezemben a kulccsal babrálok, a bal kezem tele van a csomagjaimmal, a telefonomat pedig a bal vállamra szorítva tartom, ugyanis neki már csak itt jutott hely. Kissé megmosolyogtatott a látvány. Úgy néztem ki, mint egy elfoglalt üzletember.
-És milyen a szobád? Tágas? Világos? Van erkély? Ó, kérlek mondd hogy van erkély!- lelkendezett Crystal. Mindig is túlpörgős fajta volt, de én így szeretem őt.
-Még nem tudom- ránéztem a kulcsra, amin a 612-es szám állt- De a hatodik emeleten van, úgyhogy a kilátás nagyon pazar lesz- mondtam mosolyogva, bár tudtam hogy nem láthatja az arcom.
-Ígérd meg hogy következőleg magaddal viszel- mondta tettetett komolysággal. Szinte láttam magam előtt ahogyan a mutatóujjával hadonászik.
-Megígérem- nevettem bele a telefonba.
-Rendben...de most le kell tennem. Majd hívj ha lesz egy kis időd rám- mondta mosolygós hangon, majd azonnal megszakította a vonalat.
Elgondolkodva baktattam végig a folyosón a lift irányába. Az ismerős falak a megszokott elegáns képet nyújtották, a festményeken szereplő momentumok pedig varázslatossá tették a helyet. A hosszú, széles folyosón emberek beszélgettek, volt aki a falnak dőlve társalgott, és volt aki a bőrkanapékat használva váltott szót. Sokféle ember volt itt. Voltak akik világos bőrrel rendelkeztek, voltak vörös hajúak, jelen voltak idősek és fiatalok egyaránt. Egy dolog viszont közös volt bennük. Mindenki társaságban volt. Senkit nem lehetett látni aki egyedül ült volna vagy a mobilját babrálta. Kivéve engem. Én egyedül érkeztem a szállodába. Egész ittlétem alatt önmagam lesz az egyetlen társaságom... meg esetleg Crystal hívásai. De nekem pont ez volt a célom. Egy kicsit egyedül lenni. A munkámmal és a barátommal, Bartonnal, nem álltak rózsásan a dolgok. Az egész olyan bonyolult volt. Egy kis szabadságra, és magányra vágytam. Ez az öt napos New York-i szieszta pedig tökéletes volt erre.
Mikor beléptem a liftbe, egy család már tartózkodott benne. Egy édes pár, és két kisgyerek. Szerencsére ők is a hatodikra igyekeztek, ezért nem álltuk egymás útját. Amíg a felvonó felért a kívánt emeletre, a család vígan beszélgetett. A kislány, aki nagyjából tíz éves lehetett, folyton szóval tartotta a kisöccsét, akinek életkora alig súrólhatta a hatot. A fiút kifaggatta a nővére hogy tetszett-e neki az ideút, a szálloda, a kedves portás, és a szép folyosók. A kisfiú bőszen bólogatott, és kifejtette a véleményét, amit a nővére mosolyogva fogadott.
Mikor elhagytam a liftet, jókedvűen keresgéltem az ajtókon a számokat. 610...611...612, ez lesz az. Az egyik kedvenc dalomat dúdolva babráltam a zárral, mire az megadta magát. A gyerekek lelkesedéséből átragadt rám egy kevés. Nagyra nyitottam az ajtót, de ahogy beléptem, kiszaladt az arcomból a vér, és a kedvem is jóval alább hagyott. A fal mellett ugyanis egy nyitott bőrönd állt, az ágyon pedig egy barna hajú srác feküdt. Sápadtan bámultam őt, ugyanis nem tudtam mire vélni az ittlétét. Ő is hamar észrevett engem, ugyanis levette a fejhallgatóját, és felült az ágyon. Az arckifejezése hasonlóan zavarodott volt mint az enyém. Akkor valószínűleg ezért nem találták a kulcsot...
-Öhm...Segíthetek valamiben?- kérdezte óvatosan.
-Miért vagy a szobámban?- bukott ki belőlem a kérdés.
-Ugyanezt kérdezem én is- mosolygott.
Jobban szemügyre véve, nem tűnt amerikainak. Sokkal inkább ázsiai származásúnak tippelném. Sötét haja középen volt elválasztva, de néhol belelógott barna szemébe. Viselete hétköznapi volt. Öltözéke egy egyszerű fekete farmerból, fehér pólóból, és szürke kapucnis pulcsiból állt. Mindenesetre, nem nyújtott rossz látványt. Még helyesnek is mondtam volna, ha nem épp a szobám közepén ül.
-Im Changkyun vagyok- hajolt meg előttem, majd kihívóan mosolygott. Most az a rész jött volna, hogy viszonzom a bemutatkozást, de ehelyett ledobtam a csomagjaim, és kirohantam a szobából. Utam egyenesen a portára vezetett. Rohantam a lift fele, miközben némán imádkoztam, hogy ez csak egy félreértés legyen. Ismét elrohantam egy folyosói tükör mellett. Mint az érkezésemkor, most is furcsán néztem ki, csakhogy egészen másmilyen okból. Hosszú, göndör hajam barna fátyolként lebegett utánam. Hosszú, fekete farmerom a térdeinél szaggatott volt, és egy piros-fehér csíkos ujjatlan tapadt a mellkasomra. Fekete sportcipőmnek köszönhetően gyorsan a liftekhez értem.
Miközben a felvonó egyenesen a földszintre szállított, megfogadtam hogy ha lehet, kerülni fogom a folyosói tükröket.
Idegesen szeltem át az alsó folyosót. Szerencsémre a portánál épp nem volt senki, így nem kellett várakoznom.
-Elnézést- szólítottam meg a férfit, akitől a kulcsot kaptam.
-Miben segíthetek?- kérdezte mosolyogva, majd miután meglátta az arckifejezésem, lehervadt a mosolya.
-Attól tartok valaki már elfoglalta a szobámat. Ugyanis egy fiatalembert találtam odabent, mikor beléptem- közöltem vele a bosszantó tényt. A portás arcából ugyanúgy kifutott a vér, mint az enyémből, mikor kinyitottam az ajtóm.
-Rögtön utána nézek. Melyik az Ön szobája?- kérdezte idegesen.
-A 612-es számú- sóhajtottam, remélve hogy enyhül kissé a zihálásom.
-Ó, már látom is. Rettentően sajnáljuk, de a rendszerünk nem vette figyelembe hogy a szoba már le volt foglalva- nézett rám bűnbánóan.
-Lehetséges lenne hogy kapjak egy másikat?- próbálkoztam.
-Sajnos teltház van egész hónapban. Ha szeretné odaszólhatok a környező szállodáknak, vagy adhatok egy másik szobát a jövő hónapra. Természetesen ingyen- ajánlotta kedvesen. Viszont nekem ez kevés volt. A munka miatt csak ezen a héten vagyok szabad, és ez a szálloda a kedvencem. Nem szeretnék másikba menni.
-Másik időpont nem lenne jó. És én imádom az Önök szállodáját...úgy tűnik meg kell osztoznom a szobán- sóhajtottam ismét.
-Im úr igazán kedves. Kifejezetten a nyugalom miatt kért saját szobát, úgyhogy nem hinném hogy zavarni fogja Önt. Ha pedig mégis, csak szóljon ide, és átszállítjuk magát egy másik szállodába.
-Arra nem lesz szükség, de köszönöm-erőltettem magamra egy mosolyt, majd elhagytam a portát. Már nem siettem annyira a szobámba mint eddig. Lassan sétáltam a folyosón. Úgy tűnik lőttek a magányos nyaralásomnak. Öt teljes napig egy olyan ember társaságában leszek, akit nem is ismerek. Osztoznunk kell a szobán...Ó, nem. Ez nem lehet igaz! Hiszen a szobában csak egy franciaágy van! Kizárt hogy összefeküdjek egy ismeretlennek.
A lift ajtaja kinyílt, majd beléptem. Most egyedül voltam benne. Mint ahogy a szobámban is kellett volna. Lassan felment a hatodikra, majd kiszálltam belőle. A 612-es számú szoba előtt lehunytam a szemem. Egy óriási sóhaj szakadt ki belőlem, majd kinyitottam az ajtót.
-Lynn Graham- viszonoztam a bemutatkozást kissé megkésve.