Öt nap alatt szerelem~I.M

Negyedik fejezet

-Szia-köszöntem óvatosan-Valami baj van?
Megbeszéltük hogy csak akkor hívjuk egymást a kiruccanásom alatt, ha valami nagy baj van, ezért lepett meg annyira hogy keres.
-Ami azt illeti...Azt hiszem annak mondható-közölte bizonytalanul. Hirtelen rémképek borították el az agyam, miszerint levágta valamelyik ujját, balesete volt, vagy épp a kórházból hív. Az idegességem egy pillanat alatt a tetőfokig hágott.
-Mi történt? Veled volt valami? Vagy esetleg...-kezdtem hangot adni az aggodalmamnak, de félbeszakított.
-Nem ilyen jellegű a probléma-mondta azzal a hivatalos hanglejtéssel, amit sosem szerettem, főleg ha velem beszél. Ki szól hivatalosan a barátnőjéhez?
-Akkor miért hívtál?-érdeklődtem, ugyanis teljesen elvesztettem a fonalat.
-Tudod...gondolkodtam rajtunk. A kapcsolatunkról. Azt hiszem véget kellene vetnünk neki-közölte egyszerűen. Az eddigi idegességemből hirtelen nem maradt semmi. Mintha egy kést döfött volna a szívembe ezekkel a szavakkal.
-Tessék?-kérdeztem vissza, és reméltem hogy rosszul hallottam.
-Lynn. Már nem érzek irántad ugyanúgy. Azt hiszem, valaki másba vagyok szerelmes. Sajnálom hogy ezt kell mondanom. Én tényleg szerettelek, de ez elmúlt. Mostanában amúgy is olyan sokat veszekedtünk, és nem éreztem jól magam a kapcsolatunkban-fejtette ki bővebben a dolgot. Minden egyes szóval újra megforgatta a kést a szívemben. Egy pillanatig csak meredtem magam elé.
-Mióta?-kérdeztem halkan.
-Egy ideje-felelte ugyanolyan halkan mint ahogyan kérdeztem. Egy aprót bólintottam, bár tudtam hogy nem látja.
-Miért most mondtad el?-tettem fel egy újabb kérdést.
-Úgy gondoltam hogyha előbb mondom el, akkor talán nem lesz kedved elmenni nyaralni. Azt szeretném ha boldog lennél. New York-ban olyan sok ember van, és biztosan találsz magadnak valakit-magyarázta, de a hangja mintha arról árulkodott volna hogy ez nem így van.
-A nyaralásom első estéjén...telefonon...azt hittem ennél azért többet érdemlek-mondtam ki, de inkább magamnak mintsem neki.
-Ez egy olyan lehetetlen helyzet volt Lynn. Legalább most az egyszer megérthetnéd hogy miért tettem-hallottam szinte megrovó hangját.
-Most az egyszer Barton? Tényleg? Eddig mindent megbocsájtottam neked. Mindent elnéztem neked. Sosem szerettelek kevésbé mint az elejétől. Erre ezt kapom?-legszívesebben kiabáltam volna, de csak halk szavakra futotta.
-És látod, már megint veszekszünk. Sajnálom Lynn, de szakítanom kell veled-mondta ki a végső döntését, majd letette a telefont. Rám csapta a kagylót. Csak úgy. Köszönés nélkül. Szerettem volna ezen kiakadni, és nem azon amit mondott.
Szép lassan leengedtem a kezem, benne a mobilommal, majd visszatettem a helyére a készüléket. Törökülésbe helyezkedtem az ágyon, és csak meredten bámultam magam elé, miközben a szemem egyre könnyesebb lett. El sem hiszem hogy telefonon dobott. Ez a legundorítóbb az egészben. De én szerettem...még mindig szeretem.
-Minden rendben?-érdeklődött halkan Changkyun.
Lassan ráemeltem a könnyes szemeimet, mire ő hirtelen felpattant a székből. Gyors léptekkel átvágott a szobán, és letelepedett mellém az ágyra.
-Mi történt?-kérdezte még mindig halk hangon.
-Kidobott-mondtam szinte suttogva. Amint ez a szó elhagyta a számat, a könnyeim elkezdtek megállíthatatlanul hullani. Changkyun nem mondott semmit, csak átölelt, és a hátamat kezdte simogatni. Őszintén szólva, nagyon hálás voltam neki hogy itt van mellettem. Hogy nem faggatózik, és nem mond semmilyen idegesítő életbölcsességet, egyszerűen csak itt van nekem. Hagyja hogy kisírjam magam, miközben szorosan magához ölel. Ki tudja mennyi idő telt el mire kissé alább hagyott a sírásom. Már csak szipogtam mikor a szobatásram megszólalt.
-Szeretnél róla beszélni?-kérdezte óvatosan. Látszott rajta, hogy nem venné magára ha elutasítom a beszélgetést, viszont nem tarthattam magamban. Jól esett volna valakinek kiönteni a lelkem, úgyhogy bólintottam egy aprót.
-Mit mondott?-tette fel az első kérdést. Ahogy Barton szavai újra végig futottak az emlékezetemem, újra elfogott a sírhatnél, de leküzdöttem.
-Azt... azt hogy másba szerelmes. És hogy... hogy szakítanunk kellene... és hogy sokat veszekedtünk és nem érezte jól magát. Meg hogy... hogy már nem szeret. Aztán dobott, és rámcsapta a telefont-válaszoltam szipogva.
-Nem vagyok neki elég jó. Talán ha fogynék, vagy megváltoznék...-kezdtem az önostorozást, de félbeszakított.
-Lynn ne csináld ezt. Te tökéletes vagy. Semmi sincs amin változtatnod kéne. Nem ismerlek régóta, de ebben biztos vagyok-mondta, miközben újra a sírás kerülgetett, de most utat engedtem neki. Ráemeltem a könnyes tekintetem, mire ő mégjobban magához húzott.
-Van valakije. Mást szeret-motyogtam a mellkasába, két síróroham közt.
-Akkor elment az esze-jelentette ki Changkyun nemes egyszerűséggel.
Ezután elkezdtünk helyezkedni az ágyon, és végül a háttámlának támaszkodva kötöttünk ki, és ő még mindig ölelt.
-Mióta tartott a kapcsolatotok?-kérdezte hosszú idő után.
-Két éve-feleltem, és már szinte nem is szipogtam-Sok idő az a két év. Az elején annyira felhőtlen volt az egész. Egy fél éve kezdett el változni. Egyre inkább távolságtartó lett, és sokkal hivatalosabban beszélt velem. Azt hittem hogy a munkahelyváltása miatt. Egy irodában dolgozott, és nagyon komolyan vette. Ő annyira más volt. Hivatalos és komoly. Alig viccelődött, és szinte mindig elfoglalt volt. Az elmúlt időszakban ezmiatt is vitatkoztunk. A családi ebédeket folyamatosan kihagyta, miközben megígérte hogy ott lesz. Így utólag átgondolva lehet hogy nem is a munka miatt-kezdett ismét bekönnyezni a szemem. Ha arra gondoltam, hogy miközben én arra várok hogy megérkezzen, ő pedig épp egy másik lányhoz igyekszik, kirázott a hideg. Hihetetlen hogy észre sem vettem eddig. A könnyeim ismét utat találtak maguknak, és végigfolytak az arcomon. Changkyun óvatosan letörölgette a kezével, majd még mindig átkarolva némaságba burkolózott. Ahogyan én is. Hálás voltam neki. Hálás voltam a sorsnak, a recepciós hibájának, hogy nem engedtem hogy másik szállodába vigyenek, és még annak az embernek is hálával tartoztam aki Changkyun rajtam lévő pólóját varrta. Ha egyedül lennék elszállásolva, biztosan darabokra törtem volna Barton miatt. Nem mondom hogy így nem, de sokkal jobb hogy Changkyun itt van.
Ezután egész este nem beszélgettünk. Mindketten tudtuk hogy a kora esti beszélgetésünk hangulatát már nem szerezhetjük vissza, így csak csendben feküdtünk az ágyon. Bennem ugyan felszínre tört néha egy-egy emlék, de a szobatársam jelenléte nagyrészt elterelte a figyelmem. Egy kis idő után viszont elnyomott az álom. Az utolsó dolog amire emlékszem, az Changkyun keze, ahogy átfogja a derekam, és közelebb húz magához.